Olvasandó: II.Mózes 10:21-29
Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: nyújtsd ki kezedet az ég felé, és akkor olyan sötétség lesz Egyiptom földjén, hogy tapintani lehet a sötétséget. Mózes kinyújtotta kezét az ég felé, és sűrű sötétség támadt Egyiptomban három napig. Az emberek nem látták egymást, és három napig senki sem tudott kimozdulni a helyéről. De ahol Izráel fiai laktak, mindenütt világos volt. Ekkor hívatta a fáraó Mózest, és azt mondta: Menjetek, szolgáljatok áldozattal az Úrnak! Csak a juhaitok és marháitok maradjanak itt, a családtagjaitok is elmehetnek veletek. Mózes azonban azt felelte: Inkább még neked is kellene véresáldozatra és égőáldozatra valót adni nekünk, hogy azt készítsük el Istenünknek, az Úrnak. Velünk fog jönni a jószágunk is, nem maradhat itt egy fia sem, mert abból vesszük majd az áldozatot, hogy szolgáljunk Istenünknek, az Úrnak. Mert magunk sem tudjuk, míg oda nem érünk, hogy mivel kell majd szolgálnunk az Úrnak. De megkeményítette az Úr a fáraó szívét, úgyhogy nem akarta elbocsátani őket. Ezt mondta neki a fáraó: Takarodj előlem! Vigyázz, ne kerülj többé a szemem elé, mert meghalsz, ha még egyszer meglátlak. Mózes így felelt: jól mondod. Nem látsz engem többé!
Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: nyújtsd ki kezedet az ég felé, és akkor olyan sötétség lesz Egyiptom földjén, hogy tapintani lehet a sötétséget. Mózes kinyújtotta kezét az ég felé, és sűrű sötétség támadt Egyiptomban három napig. Az emberek nem látták egymást, és három napig senki sem tudott kimozdulni a helyéről. De ahol Izráel fiai laktak, mindenütt világos volt. Ekkor hívatta a fáraó Mózest, és azt mondta: Menjetek, szolgáljatok áldozattal az Úrnak! Csak a juhaitok és marháitok maradjanak itt, a családtagjaitok is elmehetnek veletek. Mózes azonban azt felelte: Inkább még neked is kellene véresáldozatra és égőáldozatra valót adni nekünk, hogy azt készítsük el Istenünknek, az Úrnak. Velünk fog jönni a jószágunk is, nem maradhat itt egy fia sem, mert abból vesszük majd az áldozatot, hogy szolgáljunk Istenünknek, az Úrnak. Mert magunk sem tudjuk, míg oda nem érünk, hogy mivel kell majd szolgálnunk az Úrnak. De megkeményítette az Úr a fáraó szívét, úgyhogy nem akarta elbocsátani őket. Ezt mondta neki a fáraó: Takarodj előlem! Vigyázz, ne kerülj többé a szemem elé, mert meghalsz, ha még egyszer meglátlak. Mózes így felelt: jól mondod. Nem látsz engem többé!
Igehirdető: Nagy Lajos
A csapás sorozatnak ez az állomása már a közeli végkifejletről üzen. A mai immár a huszadik meditációnk az Exodus-történet alapján és egyértelműen sejteti velünk, hogy a drámai eseményeknek egyszer most már végre nyugvópontra kell jutniuk. Ez a kilencedik csapás voltaképp lezárja a sorozatot, mert a tizedikre csak némi előzmény után kerül sor.
Nyelvi fordulatunk, közmondásszerű, népies minősítésünk, ha valamiről vagy valakiről azt halljuk – éppenséggel ne adj’ Isten, adott esetben magunk is így fogalmazunk – hogy ez vagy amaz maga az egyiptomi sötétség… Ez a tréfás vagy esetleg éppenséggel valamilyen szinten legalábbis megalapozott, jelképes hasonlító szópárunk valakire vagy valakikre vonatkoztatottan, nem éppen hízelgő kritikát jelent a célzott személyre, személyekre vagy éppen – adott esetben - bizonyos inkriminált szituációra nézve. Hát ennek a szólásmondásnak alapja a mai csapás-történetünk, amelyben Isten három napos sötétséggel sújtja Egyiptomot.
Megint más összefüggésben gondolhatunk arra: milyen őrjítően súlyos és perspektívátlan lehet annak a sorsa, akit a büntetésvégrehajtás törvényes keretében sötét zárkában letöltendő szabadságvesztésre ítél az eljáró bíróság. Aztán ugyanilyen lesújtó gondolatokat ébreszt bennünk az a történelem során számtalanszor előfordult sajnálatos hadi-esemény, amelynek keretében az adott harcicselekményekkel fenyegetett települést illetően a hatalom – komoly hadászati megfontolásokból – teljes elsötétítést rendelt el. De nem is kell tovább sorolni a példákat. Ezek nélkül is pontosan értjük, mit jelentett az egyiptomiak számára ez az isteni „elsötétítés”.
Ez a kilencedik csapás, mondjuk a jégesővel vagy a sáskákkal összevetve, látszólag talán az eddigieknél enyhébbnek tűnik. Azonban ha „jel”-ként fogjuk fel, akkor az mindjárt az előző csapások súlyának egyenesen a fokozását jelenti. Ebben a csapásban Isten – a zsoltáros által megénekelten – „Sötétséget küldött, és sötét lett…” (Zsoltárok 105:28)
Egészen pontosan nem egyszerűen éjszakai sötétségről van szó. Hanem ettől merőben eltérően: szinte szó szerint tapintható, sűrű sötétségről.
Ez a fajta sötétség – amely tehát jelként fogható fel - részint a teremtés előtti káosz-állapotra, másfelől arra a bizonyos isteni ítéletnapra utal, amelynek velejárója a sötétség. A teremtéstörténet előtti állapotról azt olvassuk: „A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt…” (I.Mózes 1:2) Ámós próféta pedig így szól a kilátásba-helyezhető ítélet összefüggésében: „Jaj azoknak, akik az Úr napját kívánják!...Sötét lesz az, nem világos!...Bizony, sötét lesz az Úr napja, nem világos, vaksötét lesz, fénysugár nélkül!” (Ámós 5:18,20)
Tehát: a teremtés előtti káosz sötétsége és az ítéletnapi sötétség az, amikhez hasonlíthatók az egyiptomi állapotok a csapás hatályban tartásának ideje alatt. Minden esetre nem semmi üzenete van mindennek!
Van itt azonban még valami, ami felrázóan eszméltető. Mindezenközben, míg Egyiptom mély sötétségbe kénytelen burkolózni, az ott jelen lévő izraeliták, a héberek kivételek. Ők nem elszenvedői a csapásnak. Náluk világos van, a provizórikus csapás ideje alatt is. Íme tehát a kiválasztottság! Az ószövetségi – és az ókori – világkép szerint a világosság az élet megtestesítője, míg az ellenkezője, a sötétség a halálé.
Az, hogy Mózes nem enged a fáraó azon korlátozó mondatának, hogy „…Csak a juhaitok és marháitok maradjanak itt, a családtagjaitok is elmehetnek veletek…” megint fontos. Ennek indokolása pedig egészen egyszerű: Mózes tudja, hogy Isten majd csak az áldozati helyszínen fogja közölni velük, milyen állatokat áldozzanak Neki.
A történet a végére végképp eldurvul. „…. Ezt mondta neki – tudniillik Mózesnek – a fáraó: Takarodj előlem! Vigyázz, ne kerülj többé a szemem elé, mert meghalsz, ha még egyszer meglátlak. Mózes így felelt: jól mondod. Nem látsz engem többé!”
A diktátor ezúttal tehát most már levetve eddig időnként elővett alakoskodásának álarcát, de egyúttal szinte kivetkőzve legelemibb emberi mivoltából is, gorombáskodik és gyűlölködik Mózessel. Az imént idézett fellengzős felszólításban azonban még az is benne van, hogy a megalomániás uralkodó immár istennek képzeli magát. Az ókori hitvilág szerint ugyanis Isten arcát élő ember nem láthatja meg.
Mózes pedig bölcsen felel a gonosz fáraónak. A maga részéről ugyanis lezártnak tekinti a csapás sorozat, a jogos követelés és a vele kapcsolatos alkudozások szakaszát s arccal a kivonulás tényleges megvalósulása felé, most már csak előre tekint. A következő kép ugyanis – még a tizedik csapás bekövetkezte előtt – az lesz, amely a lázas készülődésről és a vele kapcsolatos kultikus teendőkről tudósít.
A huszonegyedikszázadi keresztyének – vagy éppen nem keresztyének – számára mi a leszűrhető tanulsága most már e kilencedik csapásnak? Az egykori valóságos, három napig tartó egyiptomi sötétség és a metaforikus értelemben napjainkban sok vonatkozásban, számos tekintetben is tapasztalható sötétség eloszlatására is volt s van megoldás.
Az ószövetségi emberhez szólnak későbben így a próféciák: „…Aki sötétségben jár, és nem ragyog rá fény, bízzon az Úr nevében, és támaszkodjon Istenére!” (Ézsaiás 50:10) „Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az Úr dicsősége. Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad. Világosságodhoz népek jönnek, és királyok a rád ragyogó fényhez.” (Ézsaiás 60:1-3) „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát, a homály földjén lakókra világosság ragyog.” (Ézsaiás 9:1) Ezek az ószövetségi üzenetek azonban bátran adoptálhatók a mára is.
Az Újszövetség népe számára viszont már az Istennel való kegyelmi szövetség megújítója, Jézus Krisztus az, aki a még konkrétabb üzenetet hozza és ezeket mondja: „…Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (János 8:14) „Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon sötétségben.” (János 12:46)
Még ennél is többet mond Jézus ennek sötétség-világosság problematikának a personal-etikai vetületei fokozásában, amikor a Hegyi Beszédben keményen kimondja: „A test lámpása a szem. Ezért ha a szemed tiszta, az egész tested világos lesz. Ha pedig a szemed gonosz, az egész tested sötét lesz. Ha tehát a benned lévő világosság sötétség, milyen nagy akkor a sötétség!” (Máté 6:22,213)
A nyilvánvaló etalon – most már preferáltan ebben az etikai összefüggésben – az, amit a teremtés hajnalán a Teremtő így mondott: „…Legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó…” (I.Mózes 1:3,4)
Látható, érzékelhető tehát ma talán különösen is, hogy nem jó szem elől téveszteni a megváltó, megszentelő, megigazító, életet adó fényforrást, Jézus Krisztust. Ady Endre azt mondja: „…Őt, a fényest, nagyszerűt, / Mindörökre látom.” (Ady Endre: „Az Úr érkezése”)
Lám, ennyi mindenre tanít az egykori egyiptomi sötétség!
Mi feleljük most minderre így:
Ha gyarlóságom meg nem is érzené:
A vak homályból te mutatsz ég felé;
Csak vezess, Uram, végig és fogd kezem,
Míg boldogan a célhoz elérkezem.
(Református Énekeskönyv, 462. dicséret 3.)
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
