2017. január 16., hétfő

Hétkezdő meditáció a Veszprémi Kórház, Belgyógyászati Centrumában 2017.01.16-án

Olvasandó: Lukács 1:76-80

Téged pedig, kisgyermek, a Magasságos prófétájának neveznek majd, mert az Úr előtt jársz, hogy elkészítsd az ő útjait, hogy megtanítsd népét az üdvösség ismeretére bűneik bocsánata által, Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelő nap a magasságból, hogy világítson azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában lakoznak, hogy lábunkat a békesség útjára igazítsa. A kisgyermek pedig növekedett, és erősödött lélekben, és a pusztában élt addig a napig, amíg meg nem kezdte küldetését Izráelben.

Igehirdető: Nagy Lajos

 Ilyenkor január közepén már érezhetően hosszabbak a nappalok. Az új kegyelmi esztendő harmadik hétfőjén még visszapillantunk az első Karácsonyt megelőző evangéliumi tudósítás egy részletére. Az, hogy a választás – hiszem, hogy a Szentlélek vezetése alatt - erre a hallott szakaszra esett, egy teljesen kézenfekvő képzettársításra épül. Nevezetesen: a Karácsony mindig az esztendő legsötétebb decemberi napjaiban érkezik el. Viszont pontosan ekkor említjük fel a betlehemi csillag megjelenését is, amely a világ Megváltójának, a Világmindenség Fényhozójának földrejöttét hirdeti. Ez a rendkívüli csillagászati jelenség váradalomként már rég ott élt az emberek szívében.  Az ószövetségi prófécia így fogalmaz: „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát, a homály földjén lakókra világosság ragyog.” (Ézsaiás 9:1) Vagyis: a Messiás, a Megváltó földrejöttét egyértelműen hitelesítette, igazolta az új csillag,   amely Betlehem felett gyúlt ki az első Karácsony éjszakáján.

      Erre való egyértelmű utalás mai perikópánkban az a kitétel, amely az idős Zakariásnak Fiához, az újszülött Keresztelő Jánoshoz intézett énekében így summázza a megváltás tényét: „…Meglátogat minket a felkelő nap a magasságból, hogy világítson azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában lakoznak, hogy lábunkat a békesség útjára igazítsa…” Érdekesség: ezt a gyönyörűséges képet, hogy  „…Meglátogat minket a felkelő nap a magasságból…” a Szent István Társulat által kiadott legújabb katolikus fordítás így adja vissza:  „Meglátogat minket a napkelet a magasságból…” A Károli fordításban pedig ezt olvassuk: „…Meglátogatott minket a naptámadat a magasságból…” Szóval a Megváltó születésének világraszóló eseményét csak ilyen fennkölt, magasztos és tündökletes képek tudják megközelítőleg kifejezni: felkelő nap, napkelet, naptámadat                          

      Erre rímel rá Ole Teodor Moe, a tizenkilencedik-huszadik  század fordulóján élt norvég tanár, pap és himnuszíró éneke, Túrmezei Erzsébet fordításában:

Jézus, te égi szép, tündöklő fényű név,
Legszentebb énnekem e föld ölén,
Benned van irgalom, erőd magasztalom,
Terólad zeng dalom, ragyogj felém!...

Tisztíts meg teljesen, szentelj meg, hadd legyen
Fényedből fénysugár az életem,
Míg a homályon át a lelkem otthonát,
Világosságodat elérhetem!

(Magyar Református Énekeskönyv, 449., 1,4.) 

      Ez a megváltás-teológia és a keresztyénség foglalata!

      Lássunk egy másik aspektust, ami képileg a felkelő naphoz, a napkelethez , a naptámadathoz,  praktikusan pedig a mennyei világossághoz, a megvilágosodáshoz s a világosságban járáshoz köthető, vele „enharmonikus” magatartás-formához kapcsolható. 

      Ferenc pápa újesztendei homíliájában felszólította a nagyszámú hallgatóságát, illetve a médiák közvetítése révén gyakorlatilag az egész világot, hogy az emberiség soraiban legyen több alázat és gyengédség. Ez nem a gyengeség jele – mondta a Pápa - hanem épp az erőé. Gondoljuk csak tovább ezt a pápai felvetést! Mennyire igaz: aki erős, mondjuk így, ereje teljében van, az – úgymond – megengedheti magának azt, hogy alkalmasint alázatos és gyengéd legyen embertársaival szemben. Ó, de másként alakulna az égegyadta világon minden itt e földi tereken, ha az emberiség nagy része nem tartózkodással, gyanakvással, indulattal, agresszívitással, szóval nem negatív érzelmekkel fordulna s közeledne ember-testvéréhez, hanem szelídséggel és gyengédséggel. Merthogy ez is egyfajta érdekes „erődemonstráció”. Pál apostol azt tanácsolja: „…Erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében.” (Efézus 6:10) Másutt meg ugyanő így tesz bizonyságot: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” (Filippi 4:13) 

      Szóval a társadalmaknak – egyéni- és közösségi vetületben egyaránt – erőt kellene merítenie a Teremtő Isten és Szent Fia, Jézus Krisztus megvilágosító erejéből. Vagyis, más szóval: meg kellene erősödnünk a keresztyénségünkben! Amikor a már voltaképpen újnak nem nevezhető 2017-es esztendő harmadik hetének feladatai felé elindulunk, imádsággal kellene, illetve kell ezt tennünk! Ez célravezető. Mindennek még fokozottan elgondolkodtató keretet ad két mostani aktualitás. 

      A tegnapi nappal világszerte elkezdődött az egyetemes imahét. A különböző keresztény-keresztyén hitvalláson lévő közösségekben, estéről-estére, katolikusok, ortodoxok és protestánsok imádkoznak együtt, ökumenikus közösségben a békéért, a világszerte üldözött keresztyénségért, a nemzetért, a hazáért, a vezetőkért s vezetettekért és így tovább. 

      Mi sem teszi ezt időszerűbbé, mint az, ha a naptár előző lapjára visszapillantunk. A magyarság – határokon innen és túl – az elmúlt héten különböző rendezvények keretében emlékezett arra, hogy 1943. január 12. és 14. között a Don-kanyarban a második világháború döntő ütközetére került sor. A kétszázezres Második Magyar Hadsereg állományának több mint fele az orosz túlerővel szembeni harcokban elesett, illetve a dermesztő orosz télben fagyhalált szenvedett. A magyar ember ezt soha nem feledheti. Meg azt sem, hogy imádkozzék a nemzeti tragédiából következően sérült sok-sok magyar család máig ható fájdalmának enyhüléséért.   

      Azonban e gyászos, ám kötelességszerű emlékezés után most már vissza az Igéhez. Ma abból indultunk ki, hogy az első Karácsony előhírnökeként, Jézus Krisztus heroldjaként, útkészítőjeként megjelent Keresztelő János felé már megszületése után mindjárt ez hangzott fel Zakariás ajkán: „Téged pedig, kisgyermek, a Magasságos prófétájának neveznek majd, mert az Úr előtt jársz, hogy elkészítsd az ő útjait, hogy megtanítsd népét az üdvösség ismeretére bűneik bocsánata által, Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelő nap a magasságból, hogy világítson azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában lakoznak, hogy lábunkat a békesség útjára igazítsa…” Majd a perikópa így zárul: „…A kisgyermek pedig növekedett, és erősödött lélekben, és a pusztában élt addig a napig, amíg meg nem kezdte küldetését Izráelben.” 

      Erősödött tehát lélekben  - ez itt a lényeg!  Zárjuk mi is mai gondolatmenetünket az erőért való imádkozás szándékának kinyilvánításával.  Mégpedig – nomen est omen alapon: az erőért könyörögve – Erőss Alfréd: „Könyörgés” című versével, amely így hangzik: 

Uram!
Nem magamért imádkozom, 
Ez a legnehezebb imádság. 
Nagy terhem van, 
a népemet hozom.
Már meginognék, mint a nádszál,
de erőt önt belém a bizalom.
Láncszem vagyok.
Velem imádkozik a népem:
a magyarok a földön és az égben.
A láncot tartják erős angyalok,
imádkozik az ország.  
Hozzád emeli, Isten, e nép arcát
és színed előtt könyörögve ellép.
Uram!
Az egyetértés nagy kegyelmét 
add meg nekünk, add meg nekünk.
Legyen az mindennapi kenyerünk!

Ámen! 

Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházlelkész