2017. január 23., hétfő

Hétkezdő meditáció a Veszprémi Kórház, Belgyógyászati Centrumában 2017.01.23-án

A tizenhat fiatal magyar áldozatot követelt veronai autóbuszbaleset  miatti nemzeti gyásznap reggelén


Igehirdető: Nagy Lajos


Mielőtt mai szokásos hétkezdő meditációnk Igéinek kifejtésére kerülne sor, nem mehetünk el a mai gyásznap által ránk rótt kötelességünk felemlítése nélkül. Tizenhat magyar fiatal életet követelt a szombatra virradó éjszaka Verona mellett  történt autóbusz tragédia. Amikor imádságos lélekkel, messzemenő szolidarítással a Gyermeküket elvesztő Szülő-társainkra gondolunk, egyetlen egy dolog van, ami megvígasztalhatja lelkünket. Ez pedig az Istenbe fogódzás. Ez az a pont, ahol nincsen más segítség! Egyedül Tőle várható a fájdalmakra enyhülés. Hogy ezt realizálni tudjuk magunkban, legalábbis valamilyen szinten, ennek érdekében lássuk, mit üzen ebben a tragikus élethelyzetben a Biblia. 


      Amikor azokra az általunk ismeretlen Szülőkre gondolunk, akik némelyikének ott, a messzi Olaszországban még az is gondot jelent, hogy miképp azonosítják a hatóságok Gyermekeik holttestét, összeszorul a szívünk. Ez már sok nekünk. Ez már megemészthetetlen. Ez a veszteség már nem viselhető el! Ehhez valami több mint emberi kell! Hát ezt az egyetlenegy lehetőséget próbáljuk meg!

      Ezékiel próféta így ír, vegyük ezt most magunkra s legfőképpen pedig imádságos szeretettel áhítjuk így távolról, hogy vegyék magukra azok a drága Szülők, akik vígasztalhatatlanok ebben a drámai élethelyzetben. Így szól a prófécia: „Embernek fia! Ímé, én elveszem tőled szemeidnek gyönyörűségét hirtelen halállal, és ne sírj, és ne jajgass, se könnyed ne hulljon. Fohászkodjál csöndesem…” (Ezékiel 24:16,17) 

      Mi minden esetre fohászkodjunk így csendesen: Uram! Te 
tudod, miért engedted e tragédiát. Csak az a borzasztó, tudod, Uram hogy legtöbben szülők vagyunk s ezek a Gyerekek az égvilágon senkinek se ártottak. Kérünk, Uram, vígasztald meg a gyászolókat! Könyörülj rajtuk,  könyörületességnek Atyja!    
      Tedd ezt úgy, ha szabad kérnünk, hogy ha már Ők ilyen fájdalmasan el kellett, hogy menjenek, mi ne sérüljünk lélekben a részvét, az együttérzés által. Áldj meg mindannyiunkat, akik könyörgő szóval fordulunk Hozzád s azt kérjük, erősítsd meg Azokat, Akiket megpróbáltál a Gyermekük elveszítésével. Szörnyű ez a próba, Uram! Kérünk, enyhítsd a fájdalmat! 
      És add, hogy enyhűlésként hagyja most el ajkunkat a Te imádságod:

      „Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is, mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen!” (Máté 6:9-13)   
      Zárásul pedig kérjük el és fogadjuk el az áldást: „…Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrízni szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban.” (Filippi 4:7) 
      Úgylegyen!


Olvasandó: 

I.Sámuel 16:22,23 – Zsoltárok 42:9 – Máté 26:30

Akkor ezt üzente Saul Isainak: Hadd szolgáljon engem Dávid, mert igen megkedveltem. És valahányszor Istennek az a szelleme megszállta Sault, fogta Dávid a lantot, és játszott rajta valamit. Saul ilyenkor megkönnyebbült, jobban lett, a gonosz szellem pedig eltávozott tőle.

Nappal szeretetét rendeli mellém, éjjel éneket ad számba az Úr, imádságot életem Istenéhez.

Miután elénekelték a zsoltárokat, kimentek az Olajfák hegyére.

      Mai Ige-trilógiánk elemeit egy evidens logika mentén a zene és az ének fogalma köti egymáshoz. Lássuk mindhárom Ige rövid kifejtését, majd summázásul azt az okot, amiért ezúttal ezekre az Igékre esett a választás. 

      A Sámuel első könyvéből vett első idézet előzményei így foglalhatók össze: Saul királyt gonosz szellem gyötri. Lelkibeteg.   A szolgák aggódnak a király lelki egészségéért és felajánlják: „…Készek keresni egy embert, aki ért a lantpengetéshez. És ha majd Istennek a gonosz szelleme megszáll – mondják a szolgák – akkor ő játszik majd valamit, és jobban leszel.” (I.Sámuel 16:16) Megható az alattvalók részéről ez az uralkodó iránti aggódás és szeretet. A tettek mezejére lépnek. Hamar kerítenek is egy alkalmas fiatalembert: Dávidot, a betlehemi Isai legkisebbik fiát.

      Ő – mondják - „…tud lanton játszani; derék férfi, harcra termett, okos beszédű, daliás ember, és vele van az Úr.” (I.Sámuel 16:18) Saul király hallgat a jószándékú tanácsra. Követeket meneszt Isaihoz, Dávid édesapjához és kéri, küldje el hozzá Dávidot. Isai ajándékok kíséretében útra bocsátja a fiút, aki meg is érkezik a királyi udvarba. Ezek után olvasható alapigénk: „Akkor ezt üzente Saul Isainak: Hadd szolgáljon engem Dávid, mert igen megkedveltem. És valahányszor Istennek az a szelleme megszállta Sault, fogta Dávid a lantot, és játszott rajta valamit. Saul ilyenkor megkönnyebbült, jobban lett, a gonosz szellem pedig eltávozott tőle.” 

      Vagyis a jószándékú szolgák gondoskodása egyértelműen eredményesnek bizonyult. Ma így fogalmazhatnánk: Saul király depressziója a zene áldásos hatása révén elmúlik. A nyugati országokban már évtizedek óta sikerrel gyakorolt musicoterapia – a referenciákból tudhatóan - számtalan pszichiátriai casus esetében teljes gyógyúláshoz vezetett. Íme, ez a mai első Ige a zene jótékony hatásáról üzen. Ebben a történetben egyelőre még csak az instrumentális zenéről van szó.

      Másodikként az Ige-trilógia zsoltár-Igéjében azonban már  mintegy fejlődésként – a legszebb hangszer, a vox humana, azaz az emberi hang is megjelenik, mint áldások forrása. „Nappal szeretetét rendeli mellém, éjjel éneket ad számba az Úr, imádságot életem Istenéhez.”  A szerető Isten „nappali” vezetését tehát az éjszakai dicsőítő ének, azaz az énekelt imádság váltja fel. Ez az idilli megfogalmazás Kórah fiainak zsoltárából való. Ők ilyen spirituálisan fogalmaznak. Ebben a ma idézett zsoltáros mondatban egyértelmű, hogy a hit preferálása a végső célkitűzés. Úgy azonban, hogy mindezenközben hangsúlyossá válik az éneklés, mint isteni ajándék és egyúttal Isten dicsőségét hirdető emberi képesség.   

      A két ószövetségi Ige után pedig jön az Ige-trilógia harmadik eleme, az evangéliumból egyetlen mondat: „Miután elénekelték a zsoltárokat, kimentek az Olajfák hegyére.” Aki kicsit is ismeri a passiot, annak számára nyilván nem kérdés: Jézusról és tanítványairól van szó. Az utolsó vacsora végeztével, mielőtt elindulnának a Mester kedves meditációs helyére, az Olajfák hegyére, akkor történik ez a szívmelengető dolog. Egyfelől – nyilván – szertartásosan, másrészt valószínüsíthetően nagyon is lélekből jövően zsoltárokat énekelnek… 

      A minél hitelesebb interpretáció érdekében s a lehető legteljesebb megértés kívánatos szempontja miatt szükségesnek bizonyult ezúttal az eddig szokásosnál is több Biblia-fordítás szövegváltozatainak összevetése. Ennek során kiderült: némely fordítás nem zsoltár-, hanem dicséret- éneklésről szól. Sőt, olyan fordítási változat is van, amely egyenesen himnusz-éneklésről ír.  

      Ez utóbbi miatt került ma elénk a hallott Ige-trilógia. A himnusz az egyik legrégibb műfaj az ősi kultúrákban. Tartalmi szempontból eredetileg Istent dicsőítő ének volt, énekelt imádság, fohász. A magyarított himnusz szó a görög  ὕμνος (hümnosz) szóra vezethető vissza, amely s amelynek latinos változata, a hymnus szószerinti fordításban dicsőítő éneket jelent. A himnuszköltészet a középkorban lett jellegzetes eleme a vallási kultúrának. A későbbi századokban kezdett el nem kizárólag vallási jellegű lelkiséget hordozni és indukálni. Végül is, műfaji értelemben hasonlóan az ódához, valamilyen bölcseleti mondanivaló, dicsérendő jelenség, eszme, nem ritkán egy nemzet vagy a hazaszeretet magasztalására íródott.

      Azt hallottuk tehát az Igéből, hogy Jézus és tanítványai „Miután elénekelték a zsoltárokat, kimentek az Olajfák hegyére.”

      Mivel a zsoltár is egyfajta Istent dicsőítő ének, azaz végső soron himnusz, az imént elhangzottak értelmében leszögezhető: teljesen mindegy, hogy az eredeti görög szövegből történt nemzeti nyelvű fordításban melyik kifejezés  - a zsoltár vagy a dicséret, netalántán a himnusz szó - olvasható, mindegyik szinoníma a görög ὕμνος (hümnosz) szóra vezethető vissza. A hallott evangéliumi Igében a cselekvést jelentő „…elénekelték…”  kifejezésnek a görög szövegben olvasható megfelelője a görög főnév, a  ὕμνος (hümnosz) folyamatos cselekvést jelentő ragozott formája: hümneó, azaz magasztaló éneket zengeni
   
      Ezzel aztán meg is érkeztünk a mai aktualitáshoz: Kölcsey Ferenc Szatmárcsekén, 1823. január 22-én fejezte be monumentális művét, melynek ezt a címet adta: Himnusz a magyar nép zivataros századaiból. Ez a dátum adott apropót ahhoz, hogy 1989. óta  január 22. minden esztendőben A Magyar Kultúra Napja. Tegnap ezt ünnepelte a magyarság, határokon innen és túl. 

      A Himnuszunk – nem elhanyagolhatóan az Erkel Ferenc által szerzett felemelő dallama miatt is - a magyar ember lelkében valamiféle semmihez se hasonlítható érzelmeket indukál, valahányszor bárhol is felcsendül. A nemzeti ünnepek tömegei könnyezik meg, az olimpiai bajnokok égre emelt fővel, lecsukott szemmel imádkozzák, a vérző szívek megvígasztalódnak a hallatán, illetve az éneklése által, az Istentől elszakadt lelkek pedig bűnbánattal veszik ajkukra, hogy „Isten áldd meg a magyart…”

      Igen, mert az énekelt imádság a klasszikus hitvallásos latin megfogalmazás szerint elevatio mentis ad Deum. Azaz: a lélek felemelkedése Istenhez. Sőt még az is nagyon igaz, hogy bis orat, qui bene cantat. Azaz: kétszeresen imádkozik, aki jól énekel.      

      Szent Pál apostol pedig mindezt azzal egészíti ki: „…Énekelek a lélekkel, de énekelek az értelemmel is.” (I.Korintus 14:15) Azaz: alapvetően a lélekből jön az énekelt imádság, de van értelmi együtthatója is. Mégpedig azért, hogy tudva tudjam, az értelmemig kell eljutnia a ténynek: az éneklés célja a Teremtő Isten nagyságának elbeszélése, amihez kevés a szó, amihez több kell s ez az ének.

      Annak megállapításával kezdtük mai elmélkedésünket:  már az instrumentális zene, a hangszeren avatottként játszó Dávid király keze alatt megszólaló lant hangja is lehet Isten kiválasztott eszköze arra, hogy általa meggyógyítsa a beteg lelket. Ennek minősített fokozása az, hogy a hangszeres zenénél is nagyobb erővel bír a legszebb zene, a vox humana, az emberi hang éneke. Tudtul adja ezt már az idézett zsoltárvers is. A passióra felkészült Jézus Krisztusnak és tanítványainak az Olajfák hegyére indulása előtti Istent dicsőítő éneke azonban végképp rövidre zárja a kérdéskörben fontos tudnivalóinkat.

      Kifejtésre került, hogy miként vezethető vissza a kezdetek kezdetére minden Istent dicsőítő ének-tartalom. Eszerint minden zsoltár, minden dicséret és minden Istent dicsőítő műfaj, különleges, magasztos, himnikus lelkisége az ókori görög kifejezésre, a ὕμνος (hümnosz) szóra vezethető vissza. Innen már csak egyetlen lépés volt, hogy méltóképpen megemlékezzünk a magyar nemzeti imádság, a Kölcsey Ferenc által 194 évvel ezelőtt megalkotott  himnuszunkról. 

      Ebben az esztendőben lesz 500 éve annak, hogy a reformáció eszmeáramlata elindult világhódító útjára. Ebből az alkalomból nagyszabású gálaestre került sor a budapesti MÜPA-ban. Hallva Kövér Lászlónak, az országgyűlés elnökének a Reformáció Emlékévét megnyitó felemelő ünnepi beszédét s a csodálatos  hangszeres-  és  vokális  zeneműveket, az jutott eszembe: a reformáció hittani felismerései közé tartozott s tartozik a mai idők számára is üzenetül szolgálva egy a mai témánkhoz kapcsolódó megállapítás. Eszerint: Nem a verbalitás, az emberi szó menti meg az embert az üdvösségre, hanem az énekelt imádság.     

      Stílszerűen zárjuk ezt a mai meditációt a magyar nemzeti imádság, a himnusz szinte soha nem  énekelt záró versével s mint a legszebb imádságot mondjuk, legalábbis „befelé”! Okunk van rá! Hogy nemcsak úgy „alapból” van okunk rá, arra nézve fájdalmas aktualitás a szombatra virradó éjszaka Olaszországban történt autóbusz tragédia. Tizenhat magyar fiatal élete lobbant el a katasztrófa miatt. Láttuk a megrázó képeket, hallottuk a Külügyminiszter könnyeivel küszködő sajtótájékoztatóját. Orbán Viktor  miniszterelnök akár mindannyiunk nevében írhatta: „…A gyász nehéz pillanataiban imáimmal a tragédia által sújtott családok, barátok mellett vagyok…” Szóval talán mondhatjuk: imádkozzék egy ország, ennek a szombaton nemzeti gyásznappá nyilvánított szomorú napnak a reggelén!    

Szánd meg Isten a magyart, 
Kit vészek hányának, 
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának,
Balsors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

(Himnusz, 8.)

Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházlelkész