„Létezni annyi, mint itt lenni,
egyszerűen csak annyi; a létezők megjelennek, lehetővé teszik, hogy
találkozzunk velük, de levezetni sohasem lehet őket.”[1]
Bibliaolvasás:
Zsidók 12: 12 – 29
Bevezető
„Kezdetben volt a vég”[2]adta címűl Adriana
Georgescu annak a könyvének, ami a romániai Sztálin korszaki életéről szól.
Minden 1943 júliusában kezdődött, - írja- egy bukaresti korházban, ahol éppen
ügyeletes volt és nagyon sok volt a háború következményeképpen haldokló ember.
A reggel hat órai műszakváltáskor Gheorghe barátja négyszemközt figyelmeztette,
hogy a biztonságiak keresik a cenzúra szűrőjén fennakadt német film kritikái
miatt. Azonnal el kellett rejtőznie. Cămpulungon húzza meg magát hamis iratokkal Müller Johanna néven
aktív reakciósokkal. 1944 augusztus 23 a király bejelenti a rádióban a
fegyverszünetet és a szövetségesekhez való átállást. Adriana szomorú napként
élte meg ezt. Ismét menekülniük kellett, most már a szovjetek miatt, Cămpulung
éppen az átvonulásuk útvonala volt. Akkor azt érezte, hogy „olyan nappalok és
éjszakák jönnek, amelyek magukkal az őrületnek egy szelét hozzák el.”[3] Ebbe az új abszurd
kalandba indult el a társaival nem tudni milyen irányban, ahogy azt sem tudták,
hogy mindezen nevetniük kellene, avagy sem. A menekülés negyedik éjszakáját a
jégverembe rejtőzve élték túl, amikor szovjet katonák látogatták meg őket,
nőket akartak és fosztogatni. Abban az időben csak arra gondolt, hogy véget
kell vetnie élete jelenleg tartó abszurd drámájának, annak, hogy tehetetlenül
sodródjon az eseményekkel, rendet kell tennie az életében és a fejében, amiről
állandóan azt érzi, hogy mindjárt felrobban.
A szovjetektől „felszabadított” Cămpulungról
már egy olyan vonaton utazott el, ami tele volt aggatva azzal a vörös
lobogóval, amiben a sarló és kalapács jele volt a vagonok pedig
reklámfelületként szolgáltak a következő propagandaszövegnek: „Éljen
a román szovjet barátság!” Aztán megtudta, hogy a Jászvásáron a
szovjetek fogadásra parancsra kivonuló román hadsereget az oroszok leszerelték
és hadifoglyokként eldeportálták. Nem akarta elhinni, hogy ez igaz, de arra se
ért rá, hogy arról győzze meg magát, hogy mindez csak szín tiszta fantázia és
képzelgés (Adriana Georgescu 1999, 26).
Bukarestbe érkezve arról, amit ott talált megállapította, hogy úgy a
város és benne a háza nem egyéb, mint letűnt volt életének árnyéka. Akkor
elkezdte újraépíteni önmagát, a lelkét és a saját arcát, kezdve azzal, hogy
összetépte hamis identitását igazoló iratait és vele együtt hamis identitása
emlékét is. Újra össze akarta kötni a jelen életével a régit a lehető legtöbb
szállal, de nem talált egy barátot, egy kollegát sem.
Gheorghet tiszti ruhában
találja, amikor találkoznak és felajánl egy állást a „Viitorul”[4] nevű csupa fiatal
munkatársakból álló politikai naplónál. Adriana számára a politika nem egyéb,
mint a megállapodások és hazugságok körmönfont egyvelege (Adriana Georgescu
1999, 28).
Az önmaga újra megtalálásának problémája volt az is, hogy világosítsa
(sötétítse) már fel valaki az új politikai helyzetről. 1944. augusztus 8-án A
Londoni Rádió részletes elemzést közölt a New York Times haditudósítójával,
mely szerint Baldwin azt állította, hogy a Führer képtelen lesz helyettesíteni
az éppen kilépő harminc román hadosztályt és a többi veszteségeit, sőt a román
hadsereg ellene való fordulása végső döfést fog eredményezni a számára. A Moszkva
szeptember 15-én a „Yorkshire Post” -ot idézve a Nagy Britaniával, Egyesült
Államokkal és a Szovjetunióval megkötött fegyverszüneti megállapodásról azt
állította, hogy az semmiképpen sem volt a bosszú által ihletve, a szovjeteket
csak a z a nemes szándék vezérli, hogy a román térség biztonsága biztosított
legyen.
Ez volt a „Jövő” igazsága, melynek természetesen semmi köze nem volt a
valósághoz, mert a szovjetek 1944. augusztus 31-i Bukaresti bevonulásakor ott
csak német, harcolni már teljesen képtelen hadifoglyokat találtak, amikor
Moszkva azt jelentette, hogy Bukarestet felszabadították. Kiktől szabadították
fel? Miért hazudja Moszkva, hogy városokat szabadított fel, holott azok el sem
voltak foglalva?
Ekkor Bukarest utcáit csak és kizárólag vörös zászlós kommunista sokk
hordák járták be széltében és hosszában, magukból kikelve ordítozva és csakis a
Szovjet felszabadító csapatokat éjjenezték, akkor, amikor a román hadsereg
ugyanúgy vérét ontotta a felszabadító offenzívában. „A választásokig (is)
kizárólag kommunista kormányt akarunk!” Így követelőztek a kommunisták nevében,
akkor, amikor a Stănescu kormány idején még ezer tagot sem számláltak (Adriana
Georgescu 1999, 34).
Ha valaki megkérdőjelezte ezt a szovjetek javára szerte ordított
demokráciát, nyomban fasiszta vagy reakciós lett, akit azonnal ki lehetet
végezni. A kommunista sokk-csapat a törvény és a törvényes rend fölött
állt. Igazság és törvény csak az, amit ők képviselnek, minden egyéb halálos
bűn, amit végre is lehet hajtani. Szabad tehát a lincselés! Kell e ennél
nagyobb sokk? A törvényesség látszatát megtartva kikiáltották az egyetlen
független és pártatlan Szovjet rögtönítélő bíróságot. Nincs más igazság csak
az, amit ez a mindenekfelett álló független és pártatlan bíróság igazságnak
ítél, kimond, kihirdet és végrehajttat.
1. Ábra: Az 1934-ben alapított NKVD
emblémája
Itt látnunk kell, hogy akkor amikor a náci hatalommal szövetséges
törvényes rend sötét háttéralkuk eredményeképpen felfüggesztetett és
félreállíttatott, helyén a hatalomnak egy hatalmas vákuuma képződött, ahova a
többség akarata nevében az NKVD
mintájára tevékenykedő ordítozó kommunista sokk-kommandók
mérhetetlen rettegést keltve vetették meg a lábukat, hatalmasra fúván fel
magukat az emberek szemében, hogy félelmet keltve és fokozott félelemérzetet
fenntartva úgy látszódjanak, mint akik egyedül hivatottak a hatalom átvételére
és a saját törvényük és rendjük megalapítására.
A hatalom erőszakos átvétele érdekében mindenre képesek voltak.
Naponta tüntettek. Tüntetésükhöz tömeg is kellene. Ezt úgy érték el, hogy a
munkásszakszervezetek élére a rettegés feszültségében saját embereiket
választatták meg nyílt kézfelemeléssel, annak ellenére, hogy a munkások
követelték a titkos szavazást, amellyel esélyük lett volna az általuk ismert személyt
felemelni, de abban a demokráciában ezt nem tehették. A háborús állapotra
hivatkozva beszüntették a sztrájkhoz való jogot és mást is. Ezt követően, ha
egy munkás háromszor hiányzott a kommunista hatalombitorlók bármely
rendezvényéről, minden indoklás nélkül menesztették, azaz munkanélkülivé
tették.
A fővárosban és minden megyeszékhelyen a hivatalosan megválasztott
prefektus mellett volt egy kommunisták által kinevezett prefektus is. Hasonló
volt a helyzet a rendőrséget, de a hatalomgyakorlás minden más intézményét
illetőleg is.
Kétfejű vezetés. Két főváros, Moszkva és Bukarest. Két prefektus, két
rendőrség. Két hatalom, egy a gyalázaté, amely politikai és minden anarchikus
hatalmat gyakorló valódi, - és egy a demokrácia, vagyis a törvényes rend és az
igazság látszatát fenntartó árnyék rend és hatalom. A terrorként érvényesülő és
kibontakozó hatalom tömegek nyomorát és halálát gyümölcsözte. Rohadt romlott
termés bűzölgött mindenhol a Nap alatt. Hát ez volna az új világrend, a
megígért földi paradicsom? Ez volna kommunizmus és ezek volnának a kommunisták?
Csoda, ha senki nem kér belőlük? Oh, nem. A kommunisták semmiért nem vállaltak
felelősséget. A napot is lehazudva az égről állították, hogy a pusztító
borzalomnak nem ők a szerzői és okozói. Erre volt jó az a másik fej, mert a
felszínre törő valóság kitisztult egű rövid óráiban, ezeket a régi-új (tanúlt
és művelt) és új-régi (alig négy osztályos in kulturált) fejeket, halálra méltó
bűnösöknek bélyegezve, mint a régi rossz rend képviselőit és amaz új rend elárulóit
és saboterjeit
(szabotálólóit) lehetett a tömegmészárlás guillotineje alá tenni az új igazság
szent nevében. Ez az új szent igazság akkoriban valahogy így hangzott:
„A kommunista
párt nevében pusztuljon a reakciós burzsoá áruló! Éljen a felszabadító vörös
hadsereg és dicsőséges marsallja, Sztálin. A Kommunista Párt Központi
Bizottságának nevében (…)!”
„Le a
kormánnyal! Halál a miniszterére! Éljen az URSS! Éljen a dicsőséges Vörös
hadsereg!” (Adriana Georgescu, 1999, 57)
Így történhet meg, hogy az embervérben tocsogó fenevad a saját
farkánál fogva kezdte el felfalni önmagát.
Azokban a napokban Románia egyik leggazdagabb embere, a
zsidóüldözésekből profitáló Groza Péter, aki a zsidó vagyon államosításával
zsidó ingatlanokra, egy bankra és egy alkoholkészítményeket (likőröket) gyártó
üzemmel is gyarapítani tudta a vagyonát, ezen felül Moszkva kedveltje is, egy
sajtókonferencián elhangzó közleménye kapcsán cinikus mosollyal a száján többek
közt ezt bírta mondani:
- Mert,
amint jól tudják uraim én egy különösen jó horoszkóppal, azaz csillagjeggyel
rendelkezem. Megajándékozott a sors egy jó feleséggel, jó gyermekekkel, és
természetesen nem kevés vagyonnal is. Nyilatkozta mindezt úgy, hogy közben
mindvégig huncut, másodlagos jelentéstartammal figyelt egy mindenki számára jól
látható fényképet ő róla, amint a szórakoztató ipar music-hall[5]
műfajának egy csinos hírességével együtt a teljes fogsorával vigyorog.[6]
Majd hozzá tette – és egyébként sincs semmi okom a panaszkodásra.[7]
Adrianát 1945 és 1947 között
meghurcolták és egy körmönfont koncepciós kísérleti kirakatper után
bebörtönözték. 1948 augusztusának legvégén azonban Ausztrián át Angliába disszidált.
Azt állítani tehát, hogy ez a borzalmas
és mindenestől fogva abszurd világ az eredeti állapot, nemcsak a hazugságok
hazugsága, de maga a téboly. Minden teljesen romlott és a bűn jegyében
vesztegel, sőt zuhan végső romlásába. Ebből a pokolból egyetlenegy Szabadítónk
maga a Messiás Jézus Úr!
Semmi nem foglalja jobban össze mindazt, amit a kommunista
diktatúrában Adriana Georgyescuval én magama is átéltem, mint amit
Dosztojevszkij Az ördömgösök című regényében előre megprófétált. Az idézet a
regény harmadik részének VIII. fejezetéből van, ahol Verhovenszkij szinte
rajongva írja le Sigalyev rendszerét Sztavrogyinnak.
- „Sigalyev
zseniális ember! (…) Egy szerepet szántam neki. Ő találta ki az „egyenlőséget”.
(…)
„Ez önkivületben beszél; ezzel valami nagyon különös történhetett” -
gondolta Sztavrogyin, még egyszer reá nézvén. Mindketten megállás nélkül tovább
mentek.
- Nagyon szép dolgok vannak az ő füzetében - folytatta Verhovenszkij -
ő a kémkedési rendszerrel tart. Az ő szövetségében mindegyik tag megfigyeli a
másikat és köteles jelentéseket tenni. Minden egyes tag az összes felügyelete
alatt áll, és az összes az egyesek felügyelete alatt. Valamennyien rabok, de a
rabságban egyenlők. Végső esetekben vád és gyilkosság, de ami fő: az
egyenlőség. A legelső dolog, hogy alsóbb szintre helyeztetik a műveltség,
tudomány és talentum. A magasabb tudomány szintje csak kiválóbb tehetségek
számára tartatik fenn, kiválóbb tehetségek tehát nem szükségesek, mert a
kiválóbb tehetségek mindig magukhoz ragadták a hatalmat és zsarnokokká lettek,
ilyen minőségükben pedig több kárt tettek, mint hasznot; ezeket vagy elüldözik,
vagy kivégzik. A Ciceroknak kivágják a nyelvüket, Kopernikuszoknak kivájják a
szemüket, a Shakespeareokat megkövezik: ez a sigalyevi tan. A rabok kötelesek
mind egyenlők lenni: despotizmus nélkül nem volt még sem szabadság, sem
egyenlőség, de a csordában egyenlőségnek kell lenni: ez a sigalyevi tan.
- Nézze csak, Sztavrogin; a hegyeket (tesz síksággá) le-szintelni -
szép gondolat, nem nevetni való. Én Sigalyevvel tartok. Nem kell műveltség! le
a tudományokkal! Tudományok nélkül is van elég dolog akár ezer évre is, csak
engedelmeskedni kell. A világon csak egy hiányzik: az engedelmesség. A tudomány
szomjazása már egyuttal az arisztokratizmus szomjazása. Mihelyt van család vagy
szerelem, mindjárt megterem a tulajdon kívánsága is. Mi ezt a kívánságot
kiirtjuk; megengedjük az iszákosságot, a rágalmakat, a denunciálást;
megengedjük a leghallatlanabb fajtalanságokat; minden lángelmét kioltunk még
csecsemő korában. Mindent egy algebrai nevezőre viszünk vissza, hogy teljes
egyenlőség legyen. „Mi mesterséget tanultunk és mi becsületes emberek vagyunk,
egyéb nekünk nem kell”: ezt mondták csak nem régen az angol munkások. Csak
az szükséges, ami szükséges: ez a föld kerekségének a legújabb
jelszava. De kell egy kis változatosság is: erről mink, intézők gondoskodunk.
Mert a raboknak intézők is kellenek. Teljes engedelmesség, teljes
személytelenség, de úgy harminc évi időközönként Sigalyev egy kis
változatosságról is gondoskodik s olyankor elkezdik egyszeribe egymást fölfalni
csak azért, hogy meg ne unják az egyformaságot. Az unalom arisztokratikus
érzés, de a sigalyevi rendszer mellett nem lesznek vágyak. Vágyakat és
szenvedéseket csak mi fogunk érezni, a rabok meg csak a sigalyevi rendet.
- Először is zavargásokat szítunk (…) - Mondtam már önnek, hogy a nép
kellő közepébe hatolunk be. Tudja-e, hogy mi már most is roppant erősek
vagyunk? Nemcsak azokból állanak a mieink, akik gyilkolnak és gyújtogatnak,
klasszikus lövéseket tesznek vagy harapdálnak. Az ilyenek csak zavart
csinálnak. Diszciplina nélkül én semmit sem tudok csinálni. Hiszen én csaló
vagyok, nem szocialista, hahaha! Már én számbavettem őket: a tanitó, aki a
gyerekekkel kineveti az istent, a mienk. Az ügyvéd, aki a művelt gyilkost azzal
védi, hogy az fejlődöttebb, mint az áldozata s ha pénzhez akar jutni,
elkerülhetetlenül gyilkolnia kell, már a mienk. A tanulók, akik megölik a
muzsikot csak azért, hogy kipróbálják az érzésöket, hasonlóképen a mieink. Az
esküdtek, akik egymás után mentik föl a bűnösöket, egytől-egyig a mieink. Az
állami ügyész, aki a tárgyaláson attól remeg, hogy hátha nem látszik elég
liberálisnak, a mienk, a mienk! Az adminisztrátorok, a literátorok, oh és még
mennyi mások, rémségesen sokan - mind a mieink, anélkül, hogy ők maguk ezt
tudnák. Másfelől az iskolások és fél-bolondok fészkelődése a legfelsőbb fokra
hágott; a tanitok epehólyagja elpattant; mindenfelé szertelen hiúság, hallatlan
állati falánkság... Nem is képzeli ön, hogy mennyit nyerünk mi a mi kész
eszmécskéinkkel. Mikor elutaztam, akkor az a Littré-féle tétel dühöngött, hogy
a bűn - téboly; visszajövök, hát a bűn már nem is téboly, hanem józanság,
csaknem kötelesség, vagy legalább is nemes indulatú tiltakozás. „Hogy ne öljön
a fejlett gyilkos, mikor pénzre van szüksége!” Ezek azonban csak apró
részletek. Az oroszok istene már meghátrált a bundapálinka előtt. A nép
részeges, az anyák részegesek, a gyerekek részegesek, a templomok üresek, a
biróságokon pedig az a jelszó, hogy „kétszáz vesszőt neki”. Oh, csak nőjjön fel
a legujabb nemzedék! Csak az a kár, hogy sokáig kell rá várni. Ah, milyen kár,
hogy nálunk nincs proletárság! De lesz, lesz: minden jel arra mutat...
De egy vagy két nemzedéknek a megromlása most föltétlenül szükséges;
arra van szükségünk, hogy az ember átváltozzék hallatlanul hitvánnyá, ocsmány,
gyáva, kegyetlenkedő, önző állattá. Meg hogy a „friss vérecskét” megszokja. Mit
nevet? Én nem mondok ellent magamnak. Én csak filantróp vagyok s nem magamnak
mondok ellent, hanem a Sigalyevségnek. Én csaló vagyok és szocialista, hahaha!
Csak az a kár, hogy kevés az időnk. (…)
Eh, ha volna elég időnk! Az a baj, hogy nincs. Mi a rombolást
hirdetjük... mert ez az eszmécske oly csábitó. Ki kell egy kicsit a tagjainkat
nyújtóztatni... Gyújtogatni fogunk. Legendákat költünk... Erre minden kis
csoport alkalmas. Ezekben a kis szövetségekben, csoportokban olyan
vállalkozókat kapunk, akik nekimennek a puskatűznek is, sőt még virtust
csinálnak belőle. No és megkezdődnek a zavargások. Olyan kavarodás lesz,
amilyet még a világ nem látott. Ködbe borul egész Oroszország, s a föld
megsiratja és sírva keresi régi isteneit... S ekkor elővesszük... ugyan kit?”[8]
Hamvas Béla szerint „három aritmológia van. Az első a szám definitív
voltán nyugszik (hieratikus). A második a racionális szám (profán). Az egyik
épp olyan téves, mint a másik, mert mind a kettő rongált. A harmadik az
egység-, vagyis a trinitárius aritmológia.
A három aritmológiájának három logika felel meg.[9] Az első az analógiás
logika, a második a racionalista, a harmadik az egységlogika. Az elsőnek az
archaikus őskor felel meg, a másodiknak a történeti kor. Az egységlogikának
nincs kora. Mindhárom korszak és aritmológia és logika tulajdonképpen egy.
Az analógia nem egyéb, mint az egyes hierarchiák között lévő
megfelelés. A Tabula Smaragdina így mondja: „Ami fent van, az megfelel annak
(326), ami lent van, és ami lent van, az megfelel annak, ami fent van.”[10]
Az analógia nem metafora.
Az archaikus emberiség az analógiás logika szerint gondolkozott. Az
emberi tulajdonság megfelel valamely fémnek, a fém valamely bolygónak, a bolygó
valamely színnek, a szín valamely hangnak, (327) a hang valamely íznek, az íz
valamely szellemi hatalomnak, a szellemi hatalom valamely számnak. Tovább
nincs. A szám az analógia végső alapja.[11]
Az analógiás és a racionalista logika egymáshoz úgy viszonyul, mint a
törvény és a dialektika (328). Az analógiás logika egyetlen alaptörvénye:
minden valóságszint között megfelelés van. A racionális logika egyetlen
alaptörvénye: A = A.[12] Ez az úgynevezett
sigalyevi egyenlőség!
Az analógiás logika különbségekben, a racionalista logika
ellentétekben gondolkozik. az analógiás logika megkülönböztet, a racionalista
logika szembeállít. Az analógiás gondolkodásból rendszer következik, a
racionalista gondolkodásból dialektika.[13]
Mottó:
„Amint a mennyben, úgy a földön
is.” [ὡς ἐν οὐρανω καί ἐπί τῆς γῆς (hósz en uráno kai epi tész gész)] Mt 6. 10
Amint János evangéliumának szerzője nem történelmi művet akart írni,
hanem egy eszmét akart kifejezni Jézus istenségéről[14], úgy Máté evangélista is
az Isten igaz kinyilatkoztatását, annak teológiai és önmagában való igazságát
tárja elénk, de amíg János ugyanabból, vagyis a Mátééval közös ószövetségi
háttérből kiinduló és azzal szervesen egybefonódó Krisztusesemény felvezetésére
a prológusában költői szabadsággal a kerügmatikus stilizálás alapelvének
hódolva a teológiai kifejezésmód (Bolyki 2001, 27) formáját választotta, addig
Máté ugyanannak a teológiai igazságnak, sőt ennél több, Isten igazságának olyan
szimbolikus narratívát és egyben valóságosan is megtörtént történeti keretet
adott, ami messze túlmutat minden földi és emberi dimenzión. Hangsúlyozni
szeretném, hogy ő nemcsak ilyennek látta és láttatta a valóságot, hanem azért
teszi ezt, mert ez maga a valóság.
Máté ezzel, a teremtő Atyánknak és Istenünknek abba a kezdetébe emel
be bennünket, amiről csakis a Fiú Isten által van örökre megálló
bizonyosságunk. Abban a kezdetben a Fiú Isten így szólt, így visszhangozta az
Atyával együtt és elsőnek a teremtésben cselekvő Atya akaratát: „Atyám (…)[15], legyen meg a te
akaratod, amint a mennyben úgy a földön is (Mt 6: 10)!” Így, Ő általa (Ján 1:3)
állt elő a nem létből minden létező és a láthatatlanból minden látható.
A kérdés tehát, amire a továbbiakban a választ keressük így szól:
- Mi
történt, vagy mi történik a mennyben, aminek történnie kell a földön is? Mit
jelent az, hogy ami a mennyeivel, az történik a földivel is? Mit jelent az,
hogy ami a fentiekkel az a lentiekkel is? Ami az égen az a földön is. Ami a
kozmoszban az a mikrokozmoszban is. Ami a csillag atomszerkezetében ugyanaz
történik az ember sejt, - és atomszerkezetében is.
A legrövidebb válasz erre a kérdésre egyetlen szó, ige: Teremtés. A
Teremtő Isten világteremtő szava mindent betölt. A nemlétezőket létrehívja a
létezőket pedig teljesen újra rendezve újjáteremti.
A tudósok szerint a legtöbb galaxisban van olyan szupermasszív fekete
lyuk, amely képes anyagot vonzani és ezáltal abból hatalmas korongot formálni
maga köré. A fekete lyukak az univerzum legrejtélyesebb objektumai. A fekete
lyuk a csillagfejlődés egy rendkívül ritka és kivételes formájának az utolsó
állomása, a gravitációs kollapszus (összeomlás) eredményeként létrejövő olyan
állapot, amelyben a szupersűrű, úgynevezett elfajult anyag és iszonyatos erejű
gravitáció miatt az általunk ismert fizika nem működik.
A feketelyuk az anyag elfajult állapota, ahol a gravitáció oly erős, hogy
még a fény sem jut ki onnan.
Ahogyan azt Albert Einsteintől megtanultuk, a gravitáció a téridő
görbülete. A szupersűrű kozmikus objektum, a fekete lyuk esetében a téridő úgy
elhajlik, hogy áttekeredik saját magán,
mintegy lyukat fúrva a valóság szövetén.
A szuper tömegű óriáscsillagok[16], életük végén, egyetlen
gigantikus termonukleáris robbanás során anyaguk egy részét szétsugározzák, a
megmaradó rész pedig a gravitációs kollapszus miatt bizonyos esetekben fekete
lyukká változhat.
Amikor egy szuperóriás csillag, amely kifogyott a magfúzió
fenntartását biztosító kozmikus „üzemanyagból" összeomlik, és a
gravitációs kollapszus miatt olyan extrém sűrűséget produkál, ami a fekete lyuk
létrejöttéhez szükséges; a téridő pedig belesüpped.
A fekete lyuk külső határa az eseményhorizont, az a pont, ahol a
gravitációs erő pontosan ellensúlyozza a fény erőfeszítését, hogy kimeneküljön
az extrém gravitáció fogságából. Vajon a fekete lyuk egy másik univerzumba
nyíló kapu, ahol végtelenné görbül a tér és az idő?
2005 júliusában először figyelték meg, ahogy egy fekete lyuk bekebelez
egy csillagpárost, majd „kihányja" annak egy részét. Ez a megfigyelés 10
évig tartott. A két összeolvadó csillagpáros egyikének centrumában egy nagyobb
csillag helyezkedett el, amely a közeledés révén egy, a mi Napunknál
húszmilliószor termetesebb fekete lyuk tőszomszédságába került. Amikor egy
csillag túl közel kerül egy fekete lyukhoz, akkor az erős árapály-erők
szétcincálják a fénylő égitestet. A csillag anyagának egy része kifelé lökődik
és szétszóródik a Hawking-sugárzásban, míg a maradék a fekete lyuk közepe felé
szabadesésben esik, és ha ember volna mégsem érezné a gravitációt. Ezt az
állapotot nevezte Einstein az ő „legboldogabb gondolatának". A befelé
zuhanó anyag hihetetlenül felforrósodik, amit erős, az úgynevezett Hawking-féle
sugárzásként lehet észlelni. Ez az „izzás" több évig is eltarthat, majd
egyre inkább halványodni kezd, amint az anyag keresztülhalad az
eseményhorizonton. Ez az a határ, amin túl a fény már nem tud kiszabadulni a
fekete lyuk gravitációs vonzásából. Itt (az eseményhorizonton túl) a tér és az
idő hagyományos felfogása és tapasztalata megszűnik, a fizikai törvények,
ahogyan mi ismerjük őket, pedig nem alkalmazhatóak.
Az említett eseményhorizont egy fizikai paradoxont teremt, mert a
fizikai törvények egyszerre kívánják, hogy a feketelyuk által bevonzott csillag
a felölünk figyelt eseményhorizont felszínén egy rakás hamu legyen, bent pedig
az eseményhorizonton túl éljen, vagyis csillagként létezzen. A tudósok a két egymást
kizáró eredményre a relativitáselmélet és a kvantummechanika törvényei alapján
jutottak. Mivel nem sérülhetnek a fizikai törvények ezért mindkét „sztori”
egyszerre igaz, de ez számunkra egymást kizáró paradoxon. A megoldás a fény
kettős (elektromágneses hullám és anyag/részecske/corpuscula) természete, mint
komlpementer[17]
jelenség analógiája szerint a kvantummechanika és a relativitáselmélet
kibékítése volna.
1.
ábra Niels Bohr komplementaritás elve:
A hullám- és részecsketulajdonság a mikroobjektumok egymást
kiegészítő, azaz komplementer sajátosságai
Két fizikus, Daniel Harlow a New Jersey-i Princeton University
egyetemről és Patrick Hayden a Kaliforniabeli Stanford University egyetemről
2013-ban felállított egy egyenletet. Abból indultak ki, hogy minden részecske
csak egyszer fonódhat össze. Felvettek tehát A, B és C-vel jelölt
információdarabot, az A-t közvetlenül az eseményhorizont közelében, a B-t a
feketelyuk belselyéből és C-t a feketelyuk legmélyéből az abszolút
szingularitás pontján.
Miután minden információdarab csak egyszer fonódhat össze az A &
B; A & C; információdarabbal kapcsolódhat össze, mindkettővel (A&BC)
egyszerre azonban nem. Ha fogjuk az információkat és betesszük egy
számítógépbe, ami dekódolja a lehetséges összefonódásokat és megmondja, hogy az
A, a B, vagy a C információdarabbal történt-e meg az összekapcsolódás, akkor ha
a C-vel történt, a kvantummechanikai törvények sérülnek, és csillag él. A C
darab mélyen a fekete lyukban rejtőzik, ahol elvész az információ. Ha viszont a
B-vel történik az összekapcsolódás, akkor mivel az általános relativitáselmélet
sérül, a csillag megsemmisül. Két fizikus, Daniel Harlow a New és Patrick
Hayden kiszámolták, hogy még a fizikai törvények által lehetővé tett
leggyorsabb számítógéppel is rendkívül hosszú időt venne igénybe a helyes
válasz dekódolása, ami olyan felfoghatatlanul hosszú időt venne igénybe, hogy
mire meglenne a válasz, addig a fekete lyuk már rég elpárologna.
A két lehetséges eredmény közül lehet választanunk nekünk is, méghozzá
a hit választásával. Einstein a legoptimistább változat mellett kötelezte el
magát, amikor a relativitás törvénye alapján azt mondta, hogy a feketelyukba
történő gravitációt nem érzékelő szabadesés az ő „legboldogabb gondolata".
Hawking
pedig aki állásfoglalásában az eseményhorizonton, annak örvényébe beleragadva
maradt, a róla elnevezett sugárzást a saját porrá égetésének tüzeként fogadta
el.
Kétezer évvel
ezelőtt valahol az ősi Babilon területén - nem a Biblia, hanem a hagyomány
szerint - három csillagász[18] valami soha nem látott, megmagyarázhatatlan
kozmikus jelenséget fedezett fel Napkeleten. Egy ragyogó „csillag” tűnt fel a
semminek látszó sötétségből és hosszú hónapokon át ontotta magából a fényt,
aztán, ahogy megjelent úgy hirtelen el is tűnt. Felfedezésük teljesen
felizgatta, egészen lázba hozta és dinamizálta őket. Nem nagy szám, mondaná a
nagytudású modern ember, hisz milliárdnyi galaxis tölti be az űrt mindenik
milliárnyi csillaggal, mit számít, ha közülük egy felvillan, vagy éppenséggel
kialszik? A babiloni tudósok azonban i.e. 6. április 17 én nem egy amolyan „nem
számít csillag” megjelenését, és valószínű, hogy nem a Jupiter és Szaturnusz
820 évenkénti és a Hold takarásában való együttállását látták a kos-csillagkép
jegyében[19],
hanem valami ennél sokkal többet, olyan mindent megváltoztató kozmikus
eseményt, amelyben ők maguk egzisztenciálisan és személyesen is érintettek. Úgy
is mondhatnám, hogy a látott kozmikus esemény azonos volt Istennek azzal a
Szavával és Igéjével, aki vagy ami személyesen szólította meg őket. Isten szólt
és a nemlétezők létezőkként felsorakozva előálltak. Ahogy a világ teremtése
nemcsak a Szentháromság Isten döntésén alapuló, de tőlünk független kozmikus
tett, hanem Isten olyan Szava-Igéje is, amely által hozzánk szól, és minket
szólít meg, hasonlóképpen a „zsidók királya csillagja” is kozmikus tett,
bennünket megszólító Szó, sőt újjáteremtő Ige. Kozmikus valóságként lép be az
emberi világba, mint valóságos igaz ember és egyben valóságos igaz Isten is.
A Messiás
Jézus csillagja olyan nyíl, amelyik a szívünkig íjazza a három tanút, mint
nyílvesszőt, hogy ők minket is magukkal ragadjanak. Elgondoltam, hogy mi van
akkor, ha azok a tudós emberek egy olyan feketelyuk aktivitásnak voltak
szemtanúi, amely azóta is tevékeny, és a mi létünket is befolyásolja? Éppen
ezért a feltételezett feketelyuk hatású kozmikus eseményt a jól ismert
karácsonyi történet háttereként és egyben metaforaként használom fel a
következőkben. Mondanom sem kell, hogyha valóban egy feketelyuk tevékenységet
látott az a három tanú, akkor elgondolható, hogy a kétezer évvel ezelőtti
kozmoszbéli jelenségnek az eseményhorizontja nem zárult le az egykori Babilon
és Izrael határával, és nem ragadott bele a 2000 évvel ezelőtti tér-idő örvénylő
tölcsérében sem, hanem bennünket is elért. Úgy is mondhatnám, hogy immár
kétezer éve e megmagyarázhatatlan, és egyre nagyobb méretet öltő eseményhorizont
téridő örvényében kavargunk és forgunk mi magunk is, amelynek mozgatója és
mindent vonzó középpontja a testet öltött Ige, a mi Urunk Jézus Krisztus. Ebben
a Krisztus körül örvényló eseményhorizontban teljesen másként működnek a fizika
törvényei, vagy az idő, amiről Einstein óta tudjuk, hogy elválaszthatatlan a
tértől és a gravitációtól. Így példának okáért megszűnik a három napkeleti
bölcs és a köztünk lévő idői és térbeli távolság. Mindenben a legkülönösebb az,
hogy az említett távolságnak a megszűnése nem a képzeletünk, vagy a fantáziánk
műve, hanem az, a jelenlévő Isten országának a valósága. Ha Urunk napjaiban
egészen közel volt az Isten országa és abba be lehetett menni, és abból ki
tudta magát zárni az ember, akkor ez most sokkal inkább igaz és való. Jézus
mondta: „Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott
(jelen)vagyok közöttük (Máté 18:20), ez pedig azt jelenti, hogy az
istentisztelet több, mint embert hallgatni összegyűlt emberek közönsége, és így
az igehirdetés is sokkal több, mint emberi szó-beszéd. Az úrnapi istentisztelet
a jelenlévő Krisztus ajtónyílása az örök életre és a bemenetel lehetősége az
Isten jelenlévő királyságába, és uralmába. És nem egy képzeletbeli játék, hanem
valósgos határátlépés, mely körpályát leíró állóhullám eseményhorizontja határának
túlsó oldalán, az Isten országa teljesen új világa van, ahol mindent az Ő
uralmának új törvénye határoz meg. Az úrnapi istentisztelet, ahogyan azt a neve
is mondja az Úr napja, az Úr kegyelmi ideje, az Atya Isten ellenállhatatlan
vonzásába való bemenetelünk ideje, amikor – az alapigénk példájánál maradva – a
napkeleti bölcsekkel együtt megyünk el hódolva és leborulva imádni az Isten Fia
Jézus Krisztust.
De sajnos eltűnik
a köztünk és a Heródes közötti térbeli és időbeli távolság is, ami azt jelenti,
hogy az Úr napján viselkedhetünk úgy is, ahogyan Jeruzsálem egykori királya
viselkedett. Miért fenyeget ez a veszély? Azért, mert annak a mennyei jelnek a
hatása, melynek következtében a három tanú leborult és imádta a királyok
Királyát, ugyanarra a hatásra Jeruzsálem királya a sötétség birodalma mélyére
hátrálva megzavarodott. Amíg a napkeleti bölcsek a hitben az üdvösség határát
az örökéletre lépték át, addig Heródes a tagadás hitével az emberi ideiglenes
egzisztencia határát az örök kárhozat oldalán lépte át.
Kinyilatkoztatáson
alapuló reformátori és kálvini gondolat tehát, hogy Krisztus Urunk köztünk való
jelenléte valamiképpen közvetlenül érint bennünket is, ahogyan egykoron Isten közvetlenül
érintette a Szentírás megnevezett embereit, úgy bennünket is. Hitvallásunk, a
Heidelbergi Káté ezt a következőképpen foglalja össze:
83. kérdés-felelet:
Mi a kulcsok hatalma?
Felelet: A szent evangélium
prédikálása és a keresztyén egyházi fegyelem, amely kettővel a mennyország a
hívőknek megnyittatik, a hitetlenek előtt pedig bezáratik.
84. kérdés: Mi módon
nyittatik meg és mi módon záratik be a mennyország azevangélium
prédikáltatásával?
Felelet: Oly
módon, hogy Krisztus parancsolatából minden hívőnek egyenként ésegyetemlegesen
hirdetik és nyilvánosan megbizonyítják, hogy Isten nekik Krisztus érdeméért
minden bűneiket valósággal megbocsátja, valahányszor az evangélium ígéreteit
igaz hittel magukhoz kapcsolják. Viszont minden hitetlennek és képmutatónak
hirdettetik, hogy mindaddig Isten haragja és az örök kárhozat alá vannak zárva,
amíg meg nem térnek. Ez evangéliumi bizonyságtétel szerint ítél Isten mind
ebben, mind a jövő életben.
Az Isten
teremtő Szava és Igéje, mint igehirdetés ma bennünket von be a Krisztus általi
megérintésnek nem valamilyen képzeletbeli, hanem valóságos téridőjébe, az Isten
váltságának ítéletébe. Isten az Ő Igéjével, Krisztussal nemcsak valóságosan
megérint, hanem meg is ítél! Megítél bűn, igazság és ítélete tekintetében
egyaránt. Bűn tekintetében, - mondja az Úr, - hogy nem hisznek énbennem;
igazság tekintetében, hogy én az én Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem;
ítélet tekintetében pedig, hogy e világnak fejedelme megítéltetett.” Ján 16:9-11
Istenünknek
és Atyánknak Szava, örök hatalmának Igéje át meg átjár bennünket, átformál,
átalakít és újjáteremt. Csakis ezért vagyunk itt, ez maga a történelem és a
benne élő embernek a legnagyobb eseménye. Ittléted a lehetőséged arra, hogy
találkozz a létezők Léteztetőjével, aki egyedül mondhatja, hogy a „Vagyok”
vagyok. Vedd hát észre, mert puszta léteddel is már megszólítva és érintve vagy
Általa! Az evangélium üzenetét tehát ezeknek előre bocsátásával hagyom kibontakozni.
Igehirdetés
Mindjárt azzal kezdeném, hogy akkor és ott Jeruzsálemben, Heródes
király idejében a bevezetőben már említett Einstein és Hawking választáshoz hasonló
választás történt, a Jézus imádásának, illetve a Krisztus megtagadásának üdvösség
és kárhozat határát átlépő nagy választása. A Krisztus imádásánál nincs jobb
gondolat sem ezen, sem az eljövendő világon, mert az olyan gyönyörűséges,
hogyha maga az örökkévalóság volnék, akkor sem tudnék betelni vele. A Krisztus
megtagadása viszont az maga a kárhozat és pokol olthatatlan tüze.
A Messiás eljövetelét meghirdető próféciák azzal teljesültek be és
váltak a mindenkori jelen történéseivé, hogy Napkeletről három tanú a maga
fizikai létével és jelenlétével a Szentlélek ihlette Igével együtt a sötétségtől
bitorlót jeruzsálemi koncentrátumában kimondta:
- Itt van köztünk
(köztetek) a királyok Kirája, a világ Világossága, mert az ő csillagát láttuk
(felragyogni)!
2000 évvel ezelőtt, állítólag i.e. 6. április 17-én az Úr Jézus
Krisztussal kortárs napkeleti, babiloni tudósok tehát, amikor betekintett az űr
mélyébe felismert egy addig soha nem látott, megmagyarázhatatlan és ésszel
felfoghatatlan kozmikus csillagászati eseményt, vagy fizikai képtelenséget. Önmagába visszatekeredő kígyóként vélték
látni a galaxist (a kozmoszt), ami „farkánál”
fogva falja fel önmagát. Ők nemcsak néztek és láttak, de hallani vélték „az
Alfa és az Omega, Kezdet és Vég, (…) Mindenható teremtő szavát, aki megrengeti
a mindenséget, a kozmosz egészét, mert megrezegtet abban minden látható és
láthatatlan, ismert és ismeretlen, szellemi és nem szellemi eredetű létezőt, megingathatatlan
és minden ki, - és el mozdításra szánt dolgot, minden egyes atomot, azok
alkotóelemeit, minden elemi részecskét. Hatalma hangja oly módon cselekszi ezt
a kozmikus mindent magába ölelő megrezegtetést, hogy azok megváltozását eredményezze,
amelyek mint teremtett dolgok megrendülhetnek, hogy csak a rendíthetetlendolgok
maradjanak meg (Zsidók 12: 26 - 28).
Másként kifejezve, azt vélték látni, hogy csillagként ragyogott fel a
világkorszak lezárását és az új világ, az új teremtés kezdetének ősidők óta
megjövendölt kozmoszbéli jele, amely egyben a királyi sarjból való Isten Fia
emberként való eljövetelét is jelenti, és mindez felfoghatatlan, a
legelképesztőbb fizikai képtelenség, amiről ember csak dadogva tud beszélni.
Baader szerint a
világot az ember rántotta magával a romlásba. „A szcientfizmus gyanútlan és
korlátolt voltára semmi sem jellemzőbb, mint hogy ezt a világot így, ahogy van,
az eredeti természetnek tartja, s ezt a rendetlen, aránytalan világegyetemet
dermesztően hideg és üres tereivel, füstölgő kihalt csillagaival még csodálja.
A világ is összetört (97). Az ember rántotta magával. Összetört nagy kozmikus alakjában,
és összetört atomjaiban. Mert az atomos, amelyről a hindu, az egyiptomi, a
héber, az ősi görög metafizika beszélt, a mi atomunkkal nem azonos. Az atomos a
világ lelkisebb egysége és modellje, éppen olyan arányokban és rendben, mint a
kozmosz maga. Az összetört világ atomja éppen úgy összetört, rendetlen és
szabálytalan és törvénytelen, mint a kozmosz. A világ lezuhant, a kozmosz és az
atom széttört. És lezuhant a lélek. Sem ez a kozmosz itt, sem ez az atom, sem
ez a lélek nem reális. A reális az, ami az eredeti. Ez itt ma annak csak
elrontott alakja. ennek itt csak jelenlét értéke van, de még ez a jelenlét sem
érthető másként, csak az eredeti figyelembevételével. Mert ez itt nem is él,
csak ama eredeti életéből.”[20] Egyébként olyan
romhalmazok vagyunk magunk is, mint a kozmosz, amely az idők elején felrobbant.
Még modern természettudós is akad (Weizsäcker[21]),
aki azt állítja, hogy ez a világegyetem itt, ez a csillagkozmosz az eredetinek
2. ábra Carl
Friedrich von Weizsäcker Göttingen, 1993
csupán füstölgő romhalmaza. Ez itt nem az eredeti valóság, csak annak
összevissza tört, darabokra esett mása, amit érzékeinkkel és darabokra hullott
természetünkkel tapasztalunk.
Sestov, e gondolat hiteles szerzője azt írja, hogy a létrontás
legsúlyosabb következménye az, amit Európában a görögök óta ész-nek (nousz, ratio) hívnak. Az a valami,
aminek ismereteit holtbiztosnak hisszük, és az, amint mondja, a legtávolabb van
a valóságtól.[22]Léthazugságban
sodródunk a bűn jegyében.
Nem valóságot látjuk és érzékeljüt tehát, hanem annak valami összetört
és füstölgő, de az elménkkel felelevenítve kiegészített hasonmását, egy éppen
csak felvillanó letűnt képét.
Az eddigiek összefoglalásaképpen Isten csak azért, hogy még a
kezdetben megígért ígéretét beváltsa (1Mózes 3: 15) az idők teljességében jelet
ad fenn az égen (Ézs 7:11; Apcs 2:19a) és alant földön (Ézs 7:14; Apcs 2:19b),
azaz, kozmikus, globális és Lukács szerint az emberi sejt dimenzióin belüli
mikró-kozmikus, de sokkal inkább az Ige testet öltésével, a mikro-theosz
megszületésével theo-kozmikus csodát művel. Külső szemmel, mondhatni mennyei
perspektívából nézve megbolygatott darázsfészekként mozdul meg minden a
teremtett mindenségben, úgy a menny, mint a föld, úgy a látható világ, mint a
láthatatlan. Betlehemben a pásztoroknak még a menny is láthatóvá lesz az onnan
érkező, és a testet öltést boldogan ünneplő angyalok jelenésével.
Láttuk, hogy Máté egyenesen azzal kezdi, hogy a láthatatlan világ
látható lesz egy csillag megjelenésében ott Napkeleten, melynek valóságát három
tanú elviszi Jeruzsálembe. Lukács elvisz a világbirodalom középpontjába
Augustus császárhoz, akiben az akkori világrend, a teljes világfeletti uralom
összpontosult. Egyetlen parancsára akkor emberek ezrei és százezrei hagyják el
lakóhelyüket és, - ma pedig emberek milliói és százmilliói - indulnak el csak
azért, hogy hajszálpontosan teljesüljenek be az ősi próféciák.
Mi volt a célja Istennek ezzel a mindenséget felforgató újra
rendezéssel? Csak az, hogy Krisztus Jézussal együtt imádjuk Istent, Ő vele
együtt mondjuk azt, hogy „legyen meg a te akaratod, amint a mennyben úgy a
földön is”. „Karácsony ugyanis nemcsak a menny ünnepe, hanem a földé is.”[23] Karácsony nemcsak a lelki
[πνευματικός (pneumatikosz)] testek[24] ünnepe, hanem a menny
dicsőségéből részesülő földi testekéi is. Karácsony nemcsak a mennyei testek[25] (angyalok) ünnepe, hanem
a földieké is, az olyan egyszerű embereké, mint a betlehemi pásztorok, vagy
olyan tudósoké, amilyenek a napkeleti mágusok, hogy velük együtt eljöjjünk mi
is imádni Őt, amint meg van írva:
- A
Messiás Krisztus, aki „íme eljön a felhőkkel; és minden szem meglátja őt, még
akik őt által szegezték is; és siratja őt e földnek minden nemzetsége. Úgy van.
Ámen (Jel 1:7) Mert Őt magasztala fel az Isten, és neki ajándékozva oly nevet,
amely minden név fölött való; hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon,
mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus
Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” Fil 2:9-11. „Uralma növekedésének és
békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett, hogy fölemelje és
megerősítse azt jogosság és igazság által mostantól mindörökké. A seregek
Urának buzgó szerelme művelendi ezt!” Ézs 9:7.
Karácsonykor, ha csak a lélek énekelne, az nem volna igazi karácsony,
a testnek is énekelnie kell. Nemcsak a szellemnek (pneumának), hanem a léleknek
(pszüchének) és a hús-vér testnek is, szóval minden együtt. Ebben az értelemben
karácsony nem más, mint teljesen és tökéletesen ráhangolódni a menyországra, az
Isten örömére, Ő vele együtt ujjongva ünnepelni a teljes emberi lényünkkel,
mostantól fogva mindörökké.
Mi abban a
tévedésben vagyunk, hogy a lélek időnként énekel az Istennek, de a test
énekelhet másnak – a világnak, az ördögnek, önmagának.[26] Hát nem! Karácsonykor
ugyanis, Krisztus Urunk testet öltésében a Teremtő Isten egybeszerkesztette a
mennyet és a földet, a testet, a lelket és a szellemet, az első elmúló
teremtést az új örökre megmaradó teremtéssel, egy testté tette a megváltva teremtett
anyaszentegyházat a megváltó Krisztussal. Bizony, és mi ez előtt a csoda előtt
borulunk le örök imádattal az Úr trónja előtt.
Máté három tanúja, a három napkeleti bölcs, ahogyan a magatartásával a
leborulás és imádat cselekedeteivel válaszolt a „mennyei látásra”, arra enged
bennünket következtetni, hogy a lelkük legmélyén megsejtettek valamit a
Mindenható Isten szeretet lényéből és e szeretetből éppen véghezvitt
cselekedetéből, ami az új teremtés. Azt vélték ugyanis sejteni, hogy látják
Istent, amint kilép magából és istenségét levetve emberi formában az emberek
közé jön. Ők tehát nem tettek egyebet, mint rácsodálkoztak Isten emberré
lételére és lélekben és igazságban imádva Őt leutánozták Istent és azonnal a
nyomába eredtek; elindultak találkozni a hozzájuk eljövő Istennel. Különös, sőt
igazi tudósok voltak ők, akik rég túl voltak azon, hogy csak annak higgyenek,
amit saját érzékeléseikkel, ész-érvekkel megmagyarázható és elfogadható
kísérletezéseikkel foghatnak fel.
Ez az Istenben való hit kérdése – a legdrágább dolog, mert mi (a
tudomány égig érő bálványszörnyetege előtt leborulva) csak saját érzéseinkben
hiszünk. „Nem hiszek Istennek, - mondjuk - ha csak a kezembe nem ad valamit
(Isten), amiről tudom, hogy az enyém, akkor aztán kimondom: „Most hiszek!” De
ez az úgy nevezett „Tamás-hit” nem hit! (Ján 20:25-29)
Bizonyos értelemben a három bölcs a hit atyjának, Ábrahámnak az útját
járta végig. Ők előképei azoknak, akik nem származásuknál fogva, hanem a hit
által kapcsolódnak a Messiáshoz (Krisztus), akik egyedül hitből és hit által
indulnak el, hogy az Üdvözítőt, a világ Megváltóját imádják (Róm 4:3 - 12). Láttak,
hittek és kilépve önmagukból indultak el, ugyanakkor és ezzel egyidőben
beléptek az Isten királyságába, sőt szent jelenlétének valóságába, a mennyei
Atya és gyermek szeretet közösségébe, a lehetetlenségek és a csodák világába is,
a Szentháromság Isten minden értelmet felülmúló (Fil 4:7) valóságába, oda,
ahol, ami az embereknél lehetetlen, Istennél még az a lehetetlen is lehetséges
(Máté 19:26; Márk 10:27; Luk 18:27;), és oda, ahol, minden lehetséges a hívőnek
(Márk 9:23).
A három tanú a hit ezer és ezer mérföldes[27] útján járva meglátta,
amint Isten kilépett önmagából, amikor a szűz testén keresztül emberi testet
öltött magára és közénk jött. Meglátták, hogy Isten minden isteni távolságot,
sőt minden mozdíthatatlan (fizikai és erkölcsi) törvényt újra szőtt, vagy
egyszerűen legyőzött csak azért, hogy úgy találkozhasson velünk, ahogy ember találkozik
emberrel.
Gondold csak végi, milyen fizikai törvény teszi azt lehetővé, hogy az
örök Ige egy fiú csecsemő testében jöjjön a Földre a Szűz testén keresztül?
Isten megemésztő tűz (Zsid 12:29), kinek arcát ember nem láthatja élvén (2Móz
33:20). Erre, karácsonykor eljön és egy csecsemő fiú arcán keresztül ránk
mosolyog. Másfelől az Isten szentsége és igazságossága kőbe írt törvényként megköveteli,
hogy a bűn által tőle elszakadt ember kettős halállal lakoljon. Ennél a
törvénynél csak Isten szeretet lénye nagyobb (Jak 2:13; Ef 3:19). Szeretete azt
követeli, hogy megmentsen és üdvözítsen, igazságossága és szentége azt
követeli, hogy elítélve elkárhoztasson. Mit kellet tehát tennie Istennek, hogy pusztán
csak ezt a két egymásnak feszülő törvényt és igazságot kibékítse önmagában (Ef
2:14-22)? Emberré lett, hogy tökéletes emberként hordozza el az embernek szóló
büntetést, igazságot, ítéletet és haragot. Így vett le rólunk Jézus Krisztusban
Isten minden kárhoztatást és nekünk ajándékozta szentségét, igazságát és isteni
természetét is; újjáteremtett!
Így jött közénk, hogy ÚJ SZÖVETSÉGET kössön Isten az emberrel és
nevünkön szólítva hívjon az ő országába. Mint ahogyan Isten kilépett magából az
emberrel kötött szövetségében, az embernek is önmagából kell kilépnie az
Istennel kötött szövetségéért (Oswald Chambers 1992, 343).
Ez a három látó-ember tehát kilépve a saját komfort zónájából, elefántcsont-torony
tudósi kutató életviteléből, minden emberi távolságot leküzdve, az életüket
kockáztatva zarándokká tették magukat és elindultak a szintén zarándokká lett
Isten által megadott találkozási ponthoz. Az események mennyei, globális
távlata után Lukács a Mária személyén keresztül, Máté a Heródes és a napkeleti
bölcsek személyén keresztül a Messiás testben való eljövetele csodájának a
részeseiévé tesz. Miközben hallgatjuk, vagy csendben olvassuk most történetesen
a Máté szerint evangéliumot éreznünk kell e három tanú eleven és dinamikus
voltát, hatalmas akadályokat leküzdő erejüket. Látnunk kell, hogy ők már
olyanok, amilyenek Izrael fiainak kellene lenniük, de nem azok, sőt
ellentétjeik egymásnak. Ennek a három látó embernek a tetteit látva ezt kérdezzük:
- „Hogy
lehet az, hogy sem Heródes, sem Izráel politikai és vallási vezetői, sem az
önmagukat büszkén Isten választottjainak nevező né, mint tömeg semmit nem tud
arról, ami ezeket a bölcseket többezer kilométeres útra indította?”
Ők tehát önmaguk empirikus tudós voltukból kilépve, mégis teljes
emberségükkel nem a saját istenélményükről, még csak nem is a Jézus királyról
beszéltek már akkor és ott Jeruzsálemben a királyi palotában, hanem a hit által
maga a megtestesül Ige szólt rajtuk keresztül és ezt mondta:
- „Vagyok (…)!” Itt
vagyok! Veletek vagyok! Immánuel neve is ezt jelenti: Velünk az Isten (Máté
1:23)!
A kérdés az, hogy hova lehet nekünk kilépnünk önmagunkból, és hol van
az a bizonyos Jézus Krisztussal való találkozási helyünk? A bevezetővel
összekapcsolva a velünk kortárs csillagászok, űrkutatók, elméleti fizikusok
nyelvén ez a kérdés így hangzana:
- Lehetséges-e
nekünk az, hogy átlépjünk azon a bizonyos eseményhorizonton túli valóságba, a
halál áttörhetetlen törvényéből és végtelennek látszó örvényéből az örök élet
valóságába?
Jézus ezt mondta:
- Bizony,
bizony mondom nektek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem
elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a
halálból az életre. Bizony, bizony mondom nektek, hogy eljő az idő, és az most
vagyon, mikor a halottak hallják az Isten Fiának szavát, és akik hallják,
élnek. Ján 5:24 – 25
-
Aki hiszen ő benne, el nem kárhozik; aki pedig
nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának
nevében. Ez pedig a kárhoztatás, hogy a világosság e világra jött, és az
emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot; mert az ő
cselekedeteik gonoszak valának. Ján 3:18-19.
- „És
én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok.” Ján 12:32
Több teológus szerint is Krisztus Urunknak ez a felemeltetés általi vonzása
valóságos világteremtő kozmikus esemény, mely világteremtés eseményhorizontja
maga az Úr Jézus Krisztus, amolyan ajtó és kapu, amelyen át a teremtő Isten bennünket,
majd a teremtettség egészét (Róm 8:19-21) is az Ő újjáteremtett világába emeli.
Jézus így szólt:
- „Bizony,
bizony, mondom nektek: aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másfelől
hatol be, az tolvaj és rabló; [Ez 34,1-10] de aki az ajtón megy be, az a juhok
pásztora. Neki ajtót nyit az őr, és a juhok hallgatnak a hangjára, a maga juhait
pedig nevükön szólítja és kivezeti. [Zsolt 95,7; Ézs 43,1] Amikor a maga juhait
mind kivezeti, előttük jár, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Idegent
pedig nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik.
Ezt a példázatot mondta nekik Jézus, de ők nem értették, mit jelent, amit
mondott nekik. Jézus tehát így szólt hozzájuk: Bizony, bizony, mondom nektek:
én vagyok a juhok ajtaja. [3Móz 27,32; Ez 20,37] Aki énelőttem jött, mind
tolvaj és rabló, de a juhok nem is hallgattak rájuk. [Jer 23,1-2] Én vagyok az
ajtó: ha valaki rajtam át megy be, az megtartatik, bejár és kijár, és
legelőre talál. [*] A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson;
én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” János 10: 1- 10.
Szentlélek - és a mi, azaz saját úgynevezett eseményhorizonton túli,
az evangélium kifejezése szerint pedig az ajtón belüli olvasatunk - felől nézve,
Krisztus Urunknak az egész léte felemeltetés: a mennyekből való alászállása, a
keresztre való felemeltetése, a poklokra való alászállása, harmadnapon való
feltámadása, dicsőséges megjelenései, áldozócsütörtöki mennybemenetele fel az
Atya Isten jobbjára, és anyaszentegyházáért való dicsőséges visszajövetele, a
világ feletti ítélettététele, szóval minden együtt maga a nagy felemeltetés.
Szerintem Krisztus Urunknak ez a felemeltetése vonzotta a napkeleti
bölcseket Jézus Krisztushoz, a minden értelemben felemelt Mindenhatóhoz. Krisztusnak
a testet öltésben történő felemeltetése vonzotta Máriát és késztette arra, hogy
az Úr szelíd szolgálólányaként vonzódjon gyermekéhez, aki az Isten Fia. Csodálatos
a Mária alakja, aki a Messiást a maga kicsinységében, gyengeségében,
kiszolgáltatottságában, reánk való utaltságában a vele való szerves
azonosulásig, anyai lénye közepébe fogadta be. Csak egy jó édesanya tud igazán
arról hitelesen szólni, hogy miként vonzza őt a vele egy test férje szerelméből
és a saját testéből és véréből való csecsemője.
Akik az övéi, Ő hozzá vonzatnak és emeltetnek fel, az ő életük is
felemeltetés lesz. Mennyei Atyánk vonzása által tehát önmagunkból a mi Urunk
Jézus Krisztus az Apostoli Hitvallásban összefoglalt váltságához vonzatunk, a kereszthalálához
emeltetünk, majd eljövetelekor ő vele együtt az Ő dicsőségébe. Ez a
felemeltetés az, ami legyőz minden emberi távolságot és lehetségessé teszi a
minden isteni távolságot legyőző Istennel való találkozást.
És még van egy másik rejtély is, éspedig az, hogy Krisztus Urunk
megnyílt ajtaján, aki, ha egyszer bement, utána ezen az ajtón be és kijár. Nagy
titok ez, hogy számunkra a mulandó világ a Jézus Krisztus ajtajával össze van
kötve az örökkévaló világgal. Ez sem képzelet! Aki ma elmegy a nyugati
kultúrából egy messzi, mondjuk keleti országba, nem nyugati kultúrába, akkor a
határt átlépe egy teljesen más törvények, hagyományok, szokások uralta világba
lép be és ha jót akar magának, akkor aláveti magát azoknak, mert ellenkező
esetben azok a törvények fognak érvényesülni és megfosztják őt a szabadságától,
vagy akár az életétől is. Ne feledd tehát, hogy az ajtón túl, a másik ország
repülőtéri terminál ajtaján túl egy másik világ van! Éppen így a Jézus-ajtón
belül is egy teljesen új világ van, az Isten országa, ahova a tőle kapott hit
mennyei állampolgárságával megyünk be!
De hát ki
értheti ezt? A napkeleti bölcsek sem értették, csak imádva borultak le
örökkévaló Atyjuk és Istenük előtt. Hódoljunk velük együtt mi is és imádjuk
Istenünket és Atyánkat!
Máté evangélista a jeruzsálemi királyi udvar
képében megmutatja az eseményhorizont felszínén kóválygó emberek viselkedést és
magatartását is. Bevisz tehát az események színfala mögé és megmutatja,
hogy mi áll a szereplők magatartása és tettei mögött. Vizsgáljuk hát meg Heródest,
aki megszemélyesíti az egész ő vele egylényegű jeruzsálemi vezetést.
János az evangélista és János a Jelenések könyvének írója úgy mutatja
be ezt a Heródes által uralt vezetőréteget, mint a fiú-gyermeket felfaló, az
erőtlen Messiást nem létezővé tevő, mint a világosságot elnyelő sötétséget,
mint a telhetetlen és vérszomjas sárkányt, aki halálra üldözi az Isten népét
(Jelenések 12).
Nagy figyelmeztetés ez nekünk, nincs is nagyobb ennél. Azzal van
dolgunk, aki, ha ideig óráig is, de képes az igazságot hazugsággal
feltartóztatni, megteheti, hogy a valótlanságot valóságnak mutassa, a valóságot
pedig valótlansággá varázsoljon. Megteheti, hogy azok, akik rá hallgatnak
olyanokká változzanak át, amilyen ő maga is. Hogyan?
Jézus erről A gazdag és a szegény Lázár példázatát mondta el. A gazdag
élete minden napján bíborba és patyolatba öltözötten lakomákat tartott a
házában, amelynek kapujában Lázár koldult minden nap, azt remélve, hogy jut
neki is a lakodalom morzsáiból, de senki nem adott neki egyetlen falat
kenyeret, vagy korty vizet, aki azon a kapunk ki-be járt nap mint nap. Csak az
ebek nyalták a koldus Lázár fekélyeit. Miért? Azért, mert aki ennek a gazdagnak
az asztaláról evett olyanná vált, mint a ház ura, úgy lépet keresztül Lázáron,
mintha ott se lett volna. A megnevezhetetlen gazdag nemcsak a lakoma eledeleit
nyelte el, hanem a vendégeit is benyelte és a saját lényévé változtatta át
őket! Ez a gonosz feketelyuk effektusa, nekünk pedig pontosan ezt kell
legyőznünk!
Karácsonykor a sötétség fiai, kik ott Jeruzsálemben rettegtek az igaz
világosságtól, pontosan olyanok voltak, mint ördögi atyjuk és gazdájuk. Ezeknek
a tetteiben nem volt már semmilyen emberi vonás. A Sárkány volt Heródes minden
megháborodottjával együtt és gyermekvérre szomjazott. Ordító fenevadként
érkezett később Betlehembe, keresve azt, akit kezdettől fogva el akart nyelni, de
az evangélisták feljegyzései szerint is hatalmas erejű angyalok siettek a
megoltalmazására.
Megkérdeztem az elsőosztályos hittanosaimat, hogy mit gondolnak Isten
miért a legerősebb angyalt Gabrielt küldte el a törékeny názáreti szűzhöz,
Máriához, hogy a tudtára adja a mindenható Atya Isten cselekedeteit, hogy
előkészítse az Isten Fia világba való eljövetelét? Azonnal rávágták:
- Azért, mert az
angyaloknak meg kellett védeniük Máriát, ahogyan egykor Mózest is, ugyanannak a
sötétségnek elnyelő éhsége elől (2Móz 2:1 - 10).
A történetet még el sem mondtam, és a gyermekek tudták, hogy Mária a
Jézus anyja veszélyben van és meg kell őt védeni.
Amúgy ez teljesen felfoghatatlan. Miért fordít Heródes olyan hatalmas
túlerőt egyetlen alig pár napos csecsemő kisfiú ellen? A sötét erőknek ez a
túlméretezett mozgósítása csak azt árulja el, hogy abban a betlehemi karámban
sokkal több történik, mint a szentcsalád, a pásztorok és a napkeleti bölcsek
Krisztusközpontú istentisztelete. De mi ez a több, ami a hús szemek elől el van
takarva? Csak az, hogy abban a karám, - és jászol-templomban a mennyei
világosság vetette meg a lábát a sötétség kellős közepén. Hát ennyire
veszélyes, talán még tíz főt sem számláló és többnyire rongyos emberekből álló,
de Jézus Krisztus előtt hódoló istentisztelet, hogy Heródes a legkegyetlenebb
zsoldosseregét küldi ellene? A választ tudod!
Ne feledd a gazdag és a szegény Lázár esetét! Mindazok, akik minden
nap a gazdag ember asztaláról ettek, mind olyanná váltak, mint az a sötét,
arcnélküli és megnevezhetetlen, vagyis névtelen úr, akinek a szegény Lázár
egyáltalán nem volt látható, ameddig a lába előtt a kapujában élt. Ez a gazdag
Mózes és a próféták, - beleértve a Jézus Krisztus prófétaságát is – valóságából
egyáltalán nem vette észre, hanem már csak a pokol valóságából látta meg
Lázárt, méghozzá a saját maga lényéhez és romlott szívéhez hűen, irigykedve
(Jak 4:5), mert Lázár vigasztaltatott, ő pedig gyötörtetett (Lk 16: 19 - 31)!
Hasonlóképpen a Heródest körülvevők is mind olyanná váltak, mint őrült és
pszichopata „királyuk”, mert ő mind a sötétség szolgálatára kötelezték el
magukat. Igen, ebben az ő sötét világukba vetette meg a Messiás a lábát az
Isten tündöklő világosságaképpen.
Nincs más utunk, csak egy, közelebb és közelebb kerülni Jézus Krisztushoz
és világossággá lenni, akkor is ha ezer kilométert kell is gyalogolni érte!
Egyedül Krisztus tesz bennünket világossággá, igazakká, sötét éjszakába fénylő
csillagokká, ahogy nagypénteken az Úr jobbján szenvedő latort tette a
Megfeszített Jézus világosággá és tanúvá (Luk 23:40 - 43). Szívleljük meg az
apostol szavait, aki így szól:
- „Annak
okáért, szerelmeseim, amiképpen mindenkor engedelmeskedtetek, nem úgy, mint az
én jelenlétemben csak, hanem most sokkal inkább az én távollétemben, félelemmel
és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket; Mert Isten az, aki munkálja
bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből. Mindeneket zúgolódások
és versengések nélkül cselekedjetek; hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták,
Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette,
kik között fényletek, mint csillagok e világon életnek beszédét tartván eléjük
(…).” Fil 2:12 – 16.
Nem lehet senki a világosság gyermeke, ha nincs benne a Krisztus
evangéliuma, az Isten Igéje, az Isten és felebarát szeretete, maga Krisztus.
Világosság és Ige elválaszthatatlanok. Meg van írva:
- „Az
én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága.” Zsolt 119:105.
Vagy: „Mert te gyújtod meg az én szövétnekemet; az Úr az én Istenem megvilágosítja
az én sötétségemet.” Zsolt 18:29.
A mi időnk sem különb, vagy más, mint amilyen a József és Mária, a
Keresztelő János, a keleti bölcsek, a Heródes, az apostolok ideje, vagy a
fáklyaként meggyújtott mártír keresztyének ideje volt, mert amint említettem
már, mi, velük együtt az Úr napja tér-idejében (Jel 1:10) vagyunk. Küldetésünk
sem kevesebb az övekénél. Krisztust hordozó tanúkká kell lennünk! A teljes
Evangéliumot, az Isten igazságát, az élet Igéjét, Krisztust kell az emberek elé
élnünk és tárnunk! Létünkkel és lámpásként világító életünkkel önmagunkon
túlra, élő Urunkra és Istenünkre kell mutatnunk.
Amikor ezt halljuk ott kell visszhangozzon a lelkünkben az Úr szava,
aki ezt mondja:
- „Azért
ha valaki Krisztusban van, új teremtés [az]; a régiek elmúltak, íme, újjá[28] lett minden!” 2Kor 5:17
Újjá lett minden! Mit jelent ez? Van egy ajtó, ami mögött egy új világ
van, de az ajtó előtt, vagy annak síkjában, a küszöbén nem, ott sokkal inkább a
halál van. Az Evangélium tanúságtétele szerint az egész életünk ennek az
ajtónak a síkjában történik, mintha az óceán közepén lebegnénk, se alámerülni
nem tudunk se pedig a víz síkjából fölemelkedve fölszállni nem tudunk. Metaforával
szólva beleragadtunk a pókhálóba, a pók dimenziót veszített sík világában,
ahonnan nem látható a fölfele vezető út, mintha teljesen eltűnt volna az ég, az
érzékelés számára mindenképpen. Ez a mi bukott emberi, hit nélküli eseményhorizontunk,
a pók ebédjeként való állandó rettegés és szorongás véget érni nem akaró
állapota, amiből a saját erőnkből nem tudunk kitörni. A különlegessége az, hogy
az Isten hívó Igéje hallásakor ez az ajtó valóságosan megnyílik, mennyei kéz
nyúl alá értünk és aki hisz, az Isten vonzó erejével és atyai felemelő karjával
átmegy az ajtón a halálból az éltbe, aki viszont nem hisz, leszaggatja magáról
az Isten vonzását és kirekeszti magát az életből és a pók vacsorájaként a kárhozat
halálában marad (János 5: 24 – 25; Ján 3:19, Ján 11:25-26).
Úgy látom, hogy napjaink ajtó előtti, vagy annak síkjában történő
állapotunkat semmi nem szemlélteti zseniálisabban, mint az ajtójelenet a Lót
megmentésének történetéből. Az Ige erről ezt mondja:
„A két angyal
estére Sodomába érkezett, Lót pedig éppen Sodoma kapujában ült. Amint meglátta
őket Lót, fölkelt, eléjük ment, és arccal a földre borult. [1Móz 18,16.22; Zsid
13,2] Ezt mondta: Térjetek be, Uraim, szolgátok házába, töltsétek itt az
éjszakát, mossátok meg a lábatokat! Reggel majd fölkelhettek, és utatokra
indulhattok. De ők azt felelték: Nem, hanem itt a szabadban töltjük az
éjszakát. Mivel azonban nagyon unszolta őket, betértek hozzá, bementek a házba.
Ő pedig lakomát készített nekik, kovásztalan kenyeret süttetett, és ettek.
Mielőtt azonban lefeküdtek volna, a város férfiai, a sodomaiak körülvették a
házat: ifjak és öregek, az egész nép kivétel nélkül. Bekiáltottak Lótnak, és
azt mondták neki: Hol vannak azok a férfiak, akik hozzád jöttek éjszakára? Hozd
ki őket hozzánk, hadd háljunk velük! [3Móz 18,22; 20,13; Bír 19,22-24; Róm
1,27] Lót kiment hozzájuk a bejárathoz, de az ajtót bezárta maga mögött, és ezt
mondta: Ugyan, barátaim, ne tegyetek rosszat! Van két leányom, akiknek még nem
volt dolguk férfival: kihozom őket hozzátok, és tegyetek velük, amit jónak
láttok! De ezekkel a férfiakkal ne tegyetek semmit, mivel hajlékomban kerestek
oltalmat! De azok így feleltek: Hordd el magad! És azt mondták: Ő az egyetlen
jövevény köztünk, és ő akar törvényt szabni? Még jobban elbánunk veled, mint
velük! Szorongatni kezdték magát Lótot, és már majdnem betörték az ajtót. De
azok a férfiak kinyújtották a kezüket, behúzták Lótot magukhoz a házba, és
bezárták az ajtót. Az emberek apraját-nagyját pedig, akik a ház bejárata előtt
voltak, vaksággal verték meg, úgyhogy hiába igyekeztek, nem találták meg az
ajtót. [2Kir 6,18]” 1Mózes 19: 1- 11.
Sodomában akkor és ott azon az ajtón belül az angyalok és emberek
Isten szerinti világa volt, az ajtón kívül viszont az Istent lábbal taposó
sötétség törvénye jutott teljhatalomra.
Ugyanez a kép villan fel az özönvíz történetében is, ahol azt
olvassuk, hogy a megmenekülés bárkájának ajtaját személyesen Isten zárta be Noé
mögött (1Móz 7:16), utána pedig elkezdődött az ítélet. De ameddig nyitva volt
az ajtó, legalább száz esztendőn keresztül (1Móz 5: 32 és 7: 6), csak Noé és a
családja ment be általa a bárkába. Noé nem egy miniatűr maketthajót, vagy egy
kis halászcsónakot készített a pincében, vagy a sufniban, hanem, még mai
értelemben is egy hatalmas hajót a nyílt mezőn. Ott volt az orruk előtt ez a
„hajógyár” a síkság közepén, akkor miért nem látták, és miért nem vették észre
az emberek? Azért, mert megtanították a szemüket és az eszüket arra, hogy
Istent és a szabadítását akkor se lássák, ha szemtől szemben állnak egymással.
Ugyanezt tették a fülükkel is, hogy ne haljanak és a szívükkel, hogy ne
értsenek, hogy meggyógyulva meg ne meneküljenek (Máté 13:15; Márk 4:12; Ján
12:40; Apcs 28:27; Róm 11:8). Kapcsoljuk ezeket össze azzal, amit Jézus mondott
a mi napjainkról, és az ő eljöveteléről.
„Amiképpen
pedig a Noé napjaiban vala, akképpen lesz az ember Fiának eljövetele is. Mert
amiképpen az özönvíz előtt való napokban esznek és isznak vala, házasodnak és
férjhez mennek vala, mind ama napig, amelyen Noé a bárkába méne. És nem vesznek
vala észre semmit, mígnem eljöve az özönvíz és mindnyájukat elragadá: akképpen
lesz az ember Fiának eljövetele is.” Máté 24:37 – 39.
Különös ajtó volt, mert Lót miután kijött rajta, bezárta. Valószínű,
hogy a kulcsot akarták volna megszerezni azok, akik szorongatni kezdték őt,
amikor az ajtó kinyílt, sőt ki sem nyílt, csak angyali kezek nyúltak át rajta
és az ajtón belülre emelték Lótot. Ugyanabban a pillanatban teljes vakság
borult az ajtóra támadókra. Azok az emberek, kicsik és nagyok fiatalok és
idősek, akik annyira büszkék voltak a saját törvényük biztosította
szabadságukra, a mindenhez való jogaikra, nem is sejtették, hogy a mulandóság
örvényében alig néhány másodpercre vannak az Isten rájuk zúduló szent és
igazságos haragjától, a totális tűz általi megsemmisülésükhöz.
Semmi kétségünk ne legyen afelől, hogy azok az erők, akik napjainkban hajszálpontosan
úgy gondolkodnak és cselekednek, mint az özönvízre megérett világ, vagy mint a Lót
idejében a tűz ítéletére alkalmas Sodoma „férfiai”, ma mást akarnának, mint porrá
zúzva betörni a keresztyénség örök üdvösségre megnyíló ajtaját. Kulcsot akarnak
az élethez, de úgy az élet (Jel 3:8), mint ahogy a halál kulcsai (Jel 1:18) is
a Messiás Jézus kezében van! Övé minden hatalom mennyen és földön (Mt 28: 18). Elvetelmültségükben
nem ismernek határt, ártatlan vérre szomjazó fenevadak, akik nem is sejtik,
hogy alig egy órára van végzetes kárhozatuk.
Nagy szabadításunk ajtaja számunkra nemcsak az evangélium
prédikálásában, hanem a levegőégbe is meg fog hamarosan nyílni, és ez lesz az
üdvtörtének utolsó ajtónyitása. Erről ezt mondj az Úr igéje:
„Nem akarom
továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak,
hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük. Mert ha
hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten is előhozza
azokat, akik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt. Mert ezt mondjuk nektek az
Úr szavával, hogy mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig, éppen
nem előzzük meg azokat, akik elaludtak. Mert maga az Úr riadóval, arkangyal
szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először, akik
meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, akik élünk, akik megmaradunk,
elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor
az Úrral leszünk. Annak okáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel!” 1Thess
4:13-18
Ugyanannak az ábrahámi
ígéretnek, az ÍGÉRET kulturális emlékezetének volt egy edomi változata is (1Móz
27:40), ami majd Kr. u. a hetedik század elején az Iszlámban ölt kiforrott
végső alakot. Az edomi kulturális emlékezet lényege letörni és örökre kibújni a
Jákób igájából. Ez igen-igen veszélyes mutatvány, ha azt vesszük alapul, hogy a
júdai kulturális emlékezet végső beteljesülése az, amit keresztyénként ma
vallunk, hogy test szerint a Jákobból való Messiás Jézus nevére minden térdnek
meg kell hajolnia, amint írva van:
„Annak okáért az Isten is felmagasztalá őt,
és ajándékoza neki oly nevet, amely minden név fölött való; hogy a Jézus nevére
minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden
nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” Fil 2:9-11.
Mondanom sem kell, hogy Júda
vonalán kibontakozó kulturális emlékezet a Mesiás Jézusban teljesedett be
hiánytalanul és tökéletesen, de ugyanabban a pillantban ketté is szakadt, éppen
úgy, ahogy a Heródes által épített templom kárpitja a felső részétől az aljáig.
E kulturális hasadás egyik fele az a judai hagyományt követő zsidóság, aki
megütközött az emberé lett Messiásban és az Evangélium tanúságtétele szerint
halálra adva, Őt el is vetették. A hasadás másik oldalán az a júdai hagyományt
követő, kezdetben szín tiszta zsidó nép, majd a pogányok közé elvegyült Isten
népe áll, akik befogadták a Messiást, és azóta is leborulva imádják Őt, vagyis
mi. A szomorú az, hogy az ismaeli (1Móz 16:1-12 és 21:9-18), az edomi és a
Mózessel kérkedő júdai hagyomány a Messiás Jézus személye tekintetében ikertestvérekként
találtak egymásra és egységesen, egy szívvel és egy lélekkel tagadják, hogy
váltságunkért adatott és megfeszített Krisztus, az élő Isten egyszülött Fia.
Szemükben Jézus csak egy ember, maximum egy szent életű próféta, de semmi több,
inkább kevesebb.
Heródes tehát, amikor azt
hallotta a három napkeleti bölcstől, hogy megszületett és itt van köztetek a
zsidó Messiás, akkor ő az ő edomi hallásával azt hallotta, hogy az ősatyjának,
az Ábrahámnak tett ígéret valóban a most született zsidó Messiásban teljesedett
be. Ne csodálkozzunk, hogy az őrületig megzavarodott. Hosszú évszázadokon és
évezredeken át ő és az ősei azt hitték, hogy ők az Isten választottai ezen a
világon, akik arra hívattak, hogy áldást, vagyis, kultúrát, jólétet, békét,
civilizációt hozzanak létre és tartsanak fenn a földön a világ végezetéig, és
akkor eljön egy csillaggal beragyogott nap, és minden álom szertefoszlik.
Egyetlen parányi csillagfény szinte teljesen megsemmisített mindent, ami
Heródes néven neveztek.
Olyan volt ez a hódoló
megnyilatkozás a származása szerint az Ézsau törzséből való majdnem zsidó és a
„messiás mítoszt” tűzzel vassal irtó Heródesnek, mint amikor valaki hosszú idő
után a legsötétebb pince mélyéből az égbolt közepén tündöklő Nappal találja
magát szemtől szembe, nem tudja elviselni a világosságot, ezért egész testét
bevetve rángatózva védekezi ellene és a sötétség rejtekébe menekülne előle, de
nem lehet. A három napkeleti bölcs Heródessel való találkozása a király
szempontjából ahhoz hasonló volt, mint, amikor az éjszaka leple alatt a rabló a
legnagyobb biztonságban és nyugalomban lop és öl, de egyetlen szempillantás
alatt ezernyi rendőr reflektorának fényébe kerül, kik a világosságból arra
szólítják fel megnevezett tettesünket, hogy dobja el fegyvereit, és felemelt
kézzel adja meg magát. Mit él meg ilyenkor a tettén rajtakapott gonosztevő (…)?
Talán azt, amit a Nürnbergi perben a háborús bűnökért felelőségre vont német
felső vezetők.
Heródes viszont és vele
együtt egész Jeruzsálem abban az órában maga volt a terror lucis, a (világosság) fénytől való rettegés. Egész életét
arra szentelte, hogy jó rómaiként, ma ezt úgy mondanánk haza és nemzet nélküli
világpolgárként a hellenista kultúra zászlóvivőjeként, a mózesi rituálék
színpadias tisztelőjeként kipusztítsa az emberek lelke mélyéről a zsidó kulturális
emlékezet ír magját is, tudni illik Izráel Messiás vágyását és várását.
Gondoljuk csak el, hogy amikor
végre porrá és hamuvá zúzta volna ez az Edom fia a Jákók igáját, amikor végre teljes
lehetett volna már a sötétség diadala, három ragyogó arcú férfitól azt hallja,
hogy itt van a Messiás, eljött, megszületett! Itt van közöttetek és új Napként
világit. Micsoda rettegés tölti be a sötétséget, ha világosság ragyog fel
benne? Heródes és a vele egylényegű sötét hatalmasságok első mozdulata az volt,
hogy kitépjék magukat a világoság öleléséből és száműzzék magukat belőle vissza
a maguk kiszámítható, mozdulatlan, tespedten posványos bűzös sötétségbe, de már
sehol sem találták azt, mert a világosság mindent bevilágított, a világosság
mindent az igájába vont!
Elsőkként és tapasztalatból
„tudják, hogy ez a világosság nemcsak a saját életüknek, hanem az egész
emberiség öröklétének egyetlen komolysága, nemcsak a saját, de minden ember
sorsának végleges rendje. De (ez a világosság) megzavarva őket a
korrupciójukban, és földies kényelmükben, (tudják, hogy) azt kellene tenniük,
ami a legegyszerűbb, (imádni Istent és az ő Messiását) de nem teszik. Nem
látják be azt, ami egyedül értelmes, s nem fogadják el annak ellenére, hogy
tudják, minden egyéb érvénytelen. Ez a hallatlan sötétség, amelyről János
beszél, s amely a világosságot nem képes befogadni (Ján 1:1 - 11).
Itt vagyunk az Úr 2018.
esztendője karácsonyának küszöbén és azt érezzük, hogy ezen a világon minden,
aki és ami gyűlöli és tagadja az Isten Fia Jézus Messiás voltát, megsemmisítő
háborút készül indítani csakis abból a célból, hogy egy keresztyén se legyen a
Föld bolygón, egy lélek se, aki pislogó csillagként Jézus Krisztusra mutasson.
Hívó szavuk ez: Legyen teljes a sötétség! Vajon mit tesz az Isten, amikor
teljhatalmát éli a sötétség? Teljes hatalmával hiszi az Istent és retteg!
A sötétség és világosság
kapcsán Jakab apostol hívja fel a figyelmünket a következőre, ezt mondja:
-
„Te hiszed, hogy az Isten egy. Jól teszed. Az
ördögök is hiszik, és rettegnek.” Jak 2:19.
Itt nem az egy Isten és a
több isten vallási vitájáról van szó, hanem a sötétség és a világosság
küzdelméről, az Isten seregeinek szent háborujáról és az ördög és csatlósasi
kétségbeesett küzdelméről. Az ördög, mint a sötétség fejedelme retteg Istentől.
Ez egy valós őrületbe kergető rettegés, és ezzel rettegett akkor és ott Heródes
és vele együtt azok is akik a sötétség oldalán álltak. Mert a sötétség, szól
Baader, nem a fény távolléte, hanem terror lucis, a fénytől való
rettegés. A belátás határai körül tévelyeg, és minden lehetőséget végigjátszik,
nehogy azt az egyet, amit kell, megtegye.” Nem is tette meg, mert nem ment
Betlehembe imádni Jézust. Viszont nagyon meggyőző alakításban eljátszotta a
világosságot. Eljátszotta a sötétséggel összekeveredett világosság romantikus feketehattyú-dalát,
a világ legnagyobb bolondságát, hogy Krisztust és Béliált; a kegyest és az
istentelent, a sötétséget és a világosságot, (2Kor 6:14-16) Krisztust és az
Antikrisztust[29] össze lehet békíteni egymással.
Valamelyik TV csatornán volt
egy számomra kedves műsor, az volt a neve, hogy „Beugró”. Ez egy négyszereplős
szituációs játékokon alapuló színművészi rendkívül humoros produkció volt.
Lényege a színészképzés egyik alapfeladata a rögtönzésre épülő helyzetgyakorlat.
A gyakorlatban ez úgy történt, hogy egy adott jelre egyik szerepből azonnal át
kellett váltani egy teljesen más, sokszor homlokegyenest ellentétes szerepbe
miközben a történet maga nem változott.
Kétezer évvel ezelőtt valami hasonló
helyzetbe került maga Heródes is, aki Jeruzsálem királyaként nagyot és
rendkívülit alakított, de egy nap egy adott jelre a Messiás, vagyis a zsidók
királya eljövetelével minden megváltozott körülötte. Egyetlen szempillantás
alatt két király is volt a színpadon. Mit tesz ekkor szerepe lendületében Heródes?
Valami elképesztő zsenialitással improvizál, röktönöz. Annyira tökéletes ez a produkciója,
hogy mi azt, csak Máté evangélista segítségével tudjuk, hogy az egész csak
blöff és improvizáció.
Látnunk kell ezt a Heródest,
mint tetten rajtakapott tolvajt, ahogyan új alakot ölt és a tolvaj szerepével
teljesen ellentétes új szerepet kezd alakítani. Ezzel az Oscar-díjat érdemlő színpadi
és reflektorfényes alakításával rövid időre sikerült megtévesztenie és
meggyőznie még a napkeleti bölcseket is a maga jósága és jó szándéka felől. Míg
a keleti bölcsek névtelenségben maradtak, addig Heródes a lehető legjobban
tette „magát” láthatóvá, egészen pontosan egy magáról készített klipet tett
láthatóvá. Mi volt ennek a színpadi és Oszkárral díjazott klipnek a tartalma? A
betlehemi pogromig (Máté 2:16-18), a gulágok és koncentrációs táborok
holocaustjáig elmenő, de a humánum felsőfokának, a tökéletes és igazságos
társadalomnak elnevezett bűn, azaz tökéletes Isten elleni lázadás az Isten
trónjánál is feljebb (Ézs 14:13-14; Ez 28:2; 11b-17) való felmagasztalása. A
Jézus Krisztussal, mint világossággal leleplezett sötétség, az Isten
szeretetével, igazságával és szentségével, azaz a megváltással, magával a
váltsággal leleplezett bűnnek nem a váltság általi bűnbánatban való
feldolgozása, hanem ennek a bűnnek a megdicsőülésig való megmagyarázása. Ez a
mindenkori Heródes színpadja, a hamis - próféták, apostolok és - krisztusok
dagonyázó helye, ez Heródes Oszkár díjas alakítása! Erről mondja Báder azt,
hogy a belátás határán való (örökös) tévelygés (és eltévelyítés).
Mindez a jeruzsálemi színterű
első felvonásban (a második felvonás színhelye a gyermekvérrel áztatott
Betlehem) akkor és ott úgy nézett ki, hogy a „jó hír” hallatán a gyűlölettől és
haragtól valami elképesztően eltorzult a Heródes ábrázata. Elárulni viszont nem
árulta el haragjának valódi okát, mert az a világ Világossága volt, aki abban a
pillanatban éppen megvilágítja a lelke tükrét az arcát, az ő kettősségét,
meghasadt személyiségét. De ő ezen a ponton zseniálisan váltott és elképedt
fizimiskáját a maga előnyére fordította, amikor úgy tesz, mintha azért
haragudna, hogy őt erről a csodáról, a Messiás megérkezéséről a legalkalmasabb
emberei, a papok őt nem tájékoztatták, és ő ezen háborodik fel. Színpadiasan
áttessékeli három vendégét a protokoll palotájába egy pompás vendégségre, amíg
ő kideríti, hogy mi vezetett e szégyenteljes tudatlansághoz, ezután nagy
dirral-durral tapsolja magához a mulasztással vádolt papokat és írástudókat és nekik
szegzi a gyilkolás kéjvágyával telített kérdését:
-
Hol kell a Messiásnak megszületnie (Mt 2. 4)?
Erre a kérdésre a választ már
megkapta a három napkeletről érkezett tanútól és így szólt:
-
Benned, a te Messiást leborulva imádó szívedben,
a te Isten iránti szeretetedben, teljes emberségedben, amint meg van írva, hogy
„szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes
elmédből (…) és felebarátodat, mint magadat (Mt 22: 37 és 39)!
A papok és írástudók történeti,
hagyomány, - és vallástörténeti, vallásfilozófiai, teológiai, egzegetikai,
dogmatikai és homiletikai „GPS” koordinátás válasza azonnal készen volt, hiszen
évszázadokkal előtte már készen volt és minden személyes elköteleződést imádatot
nélkülözve szárazan és holtan így hangzott:
-
„A júdeai Betlehemben; mert így írta meg a
próféta: „És te Betlehem, Júdának földje, semmiképpen sem vagy legkisebb Júda
fejedelmi városai között: mert belőled származik a fejedelem, aki legeltetni
fogja az én népemet, az Izraelt.” Máté 2:6.
Látnunk kell a Heródes arcát,
amikor megtudja, hogy a még csak csecsemő Messiás alig 9-10 kilométere van
tőle. Ekkor magára ölti az unokáját váró jóságos nagyapa szerepét és öreg
embernek járó együttérzést koldulva megkéri a három tanút, hogy keresse fel neki
a Messiást, majd vigyenek hírt felőle, hogy ő maga is személyesen elmenjen
tiszteletét tenni. Heródes színészi produkciója rendkívül meggyőző volt, de
Heródes maga nem volt jelen a jóság, a kedvesség, a segítőkészség egyetlen
magára öltött szerepében sem. A színpad és közönség hatalmas szakadékja
tátongott közte és a napkeleti bölcsek közt. Ameddig a bölcsek együtt
ünnepeltek a boldog Istennel, a mennyei teremtményekkel és a Messiás földi
népével, addig Heródes a saját belső lénye szerint a halál és a pokol bugyraiban
retteg és gyötrődik. A sötétség elkötelezett rabjaként teljesen képtelen arra,
hogy bármilyen közösséget vállaljon a világosság gyermekeivel. Jeruzsálemben
szinte elsőként tudja, hogy mit kellene tennie, a saját nyelvével mondja ki az
egyetlen szent igazságot, azt tudni illik, hogy napkeleti vendégeivel és egész
jeruzsálemi pereputtyával együtt azonnal le kell borulnia imádni Istent és az Ő
Messiását (görögül Krisztus) (Apcs 4:26), de épp ezt az egyet nem teszi, inkább
elmagyarázza, hogy abban a szent pillanatban miért nem teszi.
Kétezer év óta a történelem
egyébről sem szól, csak arról, hogy ebben az áldott kegyelmi „most”- ban miért
nem utáljuk meg a bűnt és gyümölcseit, a gyűlöletet, haragot, a gőgöt, a
felfuvalkodást, szentségtelenséget, hazugságot és hamisságot, és miért nem imádjuk
a Messiás által láthatóvá lett Istent. Elképesztő, hogy tengernyi elmélet
született arra nézve, hogy miért kell a keresztyénséget eltörölni a Föld bolygó
színéről. Ennek a gonosz szándéknak és magyarázkodásnak az egyik
változata a leghitelesebb ember által belekerült a Szentírásba.
Pál apostol éltéből jól tudjuk, hogy mit jelent ez. Pál, aki Saulus
korában hajszálpontosan azon az úton járt, amelyen maga Heródes is, amikor
élete delének sötétségében az Isten jó kedvének és tetszésének (Gal 1:15)
elhatározott idején hirtelen felragyogott neki is Krisztus minden értelmet
felülmúló dicsőséges jelenléte. Ellenállhatatlan vonzással hívta magához azt a
Sault, aki addig az óráig a belátás határa körül tévelygett vakon bolyongva, mint
aki dicsőséget dicsőségre, azaz hullákat hullákra halmozva sikeresen ellenállt
az Isten kegyelmének és szeretetének az ösztökéjének, de akkor és ott
Damaszkuszban Pálként lépett túl az Krisztusnak való ellenállás és tévelygés
halálából a megváltás általi örök üdvösségbe. Pál a saját szavával azt a napot
és órát a mennyei látás áldott idejének nevezte. Amikor Cézáreában a vizsgálati
fogságában minderről tanúvallomást tett Agrippa király előtt, ezt mondta:
„Egykor magam
is úgy gondoltam, hogy mindent meg kell tennem a názáreti Jézus neve ellen. Meg
is tettem ezt Jeruzsálemben, és a főpapoktól kapott felhatalmazás alapján a
szentek közül sokat börtönbe vetettem. Amikor pedig halálra ítélték őket, én is
ellenük szavaztam. A zsinagógákban mindenfelé gyakran büntetéssel
kényszerítettem őket káromlásra, sőt ellenük való féktelen őrjöngésemben
egészen az idegen városokig üldöztem őket. Egyszer éppen ilyen ügyben utaztam a
főpapok felhatalmazásával és megbízásával Damaszkuszba. Déltájban az úton
láttam, ó, király, amint a mennyből a nap fényénél is ragyogóbb világosság
sugároz körül engem és útitársaimat. Mikor pedig mindnyájan a földre estünk,
egy hangot hallottam, amely így szólt hozzám héber nyelven: Saul, Saul, miért
üldözöl engem? Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod. Erre ezt kérdeztem: Ki
vagy, Uram? Az Úr pedig így válaszolt: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. De
kelj fel, és állj a lábadra, mert azért jelentem meg neked, hogy szolgámmá
tegyelek, hogy tanúbizonyságot tegyél arról, amiket láttál, és arról, amit
ezután fogok neked magamról kijelenteni. Megoltalmazlak e néptől és a
pogányoktól, akikhez küldelek. [Jer 1,5-8; Ézs 42,7.16] Azért küldelek el, hogy
nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából
az Istenhez térjenek, hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik
bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek. [5Móz
33,3-4] Ezért, Agrippa király, nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt,
[Gal 1,16] hanem először Damaszkuszban és Jeruzsálemben, majd Júdea lakóinak és
a pogányoknak hirdettem, hogy térjenek meg, forduljanak az Istenhez, és éljenek
a megtéréshez méltóan. Ezért fogtak el engem a zsidók a templomban, és ezért
akartak kivégezni. De mivel Isten mind e mai napig megsegített, itt állok, és
bizonyságot teszek kicsinyeknek és nagyoknak, és semmit sem mondok azon kívül,
amit Mózes és a próféták megjövendöltek: a Krisztusnak szenvednie kell, és mint
aki elsőnek támad fel a halottak közül, világosságot fog hirdetni népének és a
pogányoknak.” ApCsel 26: 9 – 23.
Mit vallott Pál egykori tévelygéséről, amikor a kegyelmi hívás minden
ösztökéjének ellene állva, öldökléstől lihegve a belátás határán a sötétség
feketelyuk-örvénye körül kóválygott? Megvallotta, hogy Jézus égi látásban
jelent meg személyesen neki, és amikor mindez a tanúvallomás szerint
megtörtént, döntést hozott, amiben egyszer és mindenkorra elkötelezte magát
arra, hogy többé nem áll ellene a meglátott Krisztusnak, hanem Ő hozzá vonzódik.
Ez az úgynevezett
„fal-építés” a valóság hazugságra, azaz utópiára való lecserélésének és az Isten
igazságának hazugsággal való feltartóztatásnak (Róm 1:18 és 25) az útja. Ez a
műfaj mára a mester-zseni „minősítés” fölé, a gonoszság nyílt imádásának (Jel
13:4) szintjére emelkedett; sötét lepelként borult a világra és eltakarja az
emberek elől Krisztust, az egyetlen üdvösséget.
Ez a nyílt ördögimádat már nem azt jelenti
ki, hogy מִיכָאֵל (míḵá'él) „kicsoda olyan mint
Isten”, hanem azt kérdezi, hogy van e egyáltalán olyan isten, akinek hatalmában
áll szembeszállni a megtestesült gonosszal?[30] Krisztus
Urunk azt mondja, hogy van olyan „Mihály”[31], aki a hazugság minden hatalmának, jelének,
csodáinak és a gonoszság minden csalárdságának az útját, melyek mögött magának
a Sátának, az ős kígyónak az ereje van (2Thess 2:9-10), egyszer és mindenkorra
a szerzőjével együtt legyőzte. Te is egy ilyen „Mihály” vagy, ha Jézus
Krisztust követve hiszel Ő benne.[32]
Karácsonykor, a Messiás megszületése hallatán Heródes Jeruzsálem
színpadján hatalmasat alakított, hisz sikerült az egész városnak figyelmét
magára vonni. Jézus az imádkozással, böjtöléssel és az adakozással
kapcsolatosan azt tanította, hogy ne látszódjál amikor ezeket cselekszed.
Amikor tehát példának okáért adsz ne tudja a te balkezed, hogy mit tesz a jobb,
hogy te és a tetted rejtve maradjon, de nyilvánosan jutalmazzon meg a te
mennyei Atyát, aki titkon néz (Mt 6, 2-3). Krisztus Urunk ezt a rejtve maradást
nemcsak az adakozásra, böjtölésre és imádkozásra értette, mert a rejtve maradás
az isteni természet egyik jellemzője. Ez az elrejtés, a nyilvánoság kizárása
nem megy olyan könnyen. Még nehezebb azt megtennünk, hogy az életünk és a
tetteink az élő Isten színe előtt legyenek leplezetlenük. Az pedig emberileg
végképp lehetetlen, hogy bármely cselekedetünket más úgy érzékelje, hogy az a
jó, ami ő vele (a bizonyos harmadik személlyel) történik, azt maga Isten
cselekszi, mert az emberi közvetítő egészen láthatatlan marad a Te-én
viszonyban.
Máté, aki az evangéliumában szinte teljesen eltűnik, bevisz minket a
színfalak mögé, ahol a három napkeleti bölcs esetében azt látjuk, hogy a
kisgyermekek áttetszőségével és tiszta csillogásával éppen úgy ragyogtak fel és
önfeledten világítottak Babilon és Jeruzsálem (Jel 11:8; Jel 14:8; 17: 5; 18:
2; 10; 21) éjszakájában, mint a királyok Királyának csillaga a Keleti égbolton,
és hozzá hasonlóképpen névtelenül és hirtelen tűntek el, ahogy egykor Jézus
betlehemi csillagja is.
A színfalak mögötti Heródes esetében viszont csak a nyilvánosság,
igazság és kegyesség látszatát (2Tim 3:5) megőrző megtévesztő ragyogást és
annak sötétség árnyékát találjuk, a minden emberi arcát levetkőzött
megtestesült gonoszt, bibliai nevén veressárkányt, vagy fenevadat (Jel 17:3), a
személytelen és a kezdettől fogva emberölő (Ján 8:44). Míg Pál a maga karakán
egyenességével személyen ment el, hogy a keresztyénekkel saját kezével
számoljon le, addig Heródes nemhogy hódolni nem megy el Betlehembe, személyesen
még Jézust megölni sem megy el, a véreb zsoldosait küldte oda.
Végül ez a hatalomittas „királyi
ember” a belátás határán tévelyegve a saját romlottságának és gyűlöletének
lángjai („intenzív viszketés, fájdalmas bélproblémák, fulladás, a végtagok
rángatózás és a genitáliák üszkösödése”) közt pusztult el nagy kínok[33] közt, a valóság és az utópia egymásfeszülő
szakításában ketté hasítva és fizikailag is szét tépve, gyalázatban az örök
üdvösség küszöbén (Bírák 19: 15-30), az egyetlen éppen történő valóság
eseményhorizontján, ott Jeruzsálemben.
Az olvasás vagy meghallgatás
eseményhorizontja nemsokár itt bezárul, de arra a kérdésre, hogy hol van a
Messiás Jézus, már tudod a választ:
-
Közel hozzád a Messiásban testté lett Szó-Ige, „a
szádban és a szívedben van: azaz a hit beszéde, amelyet mi hirdetünk. Mert ha a
te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten
feltámasztotta őt a halálból, megtartatol. Mert szívvel hiszünk az igazságra,
szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre.” Róm 10:8 – 10.
Arra a kérdésre, hogy milyen
a most született Messiás, azon túl, hogy közelebb van hozzád mindennél még az
is a válasz, hogy gyengének, jelentéktelennek látszó és kicsi, mint egy kisded.
Ez a mi esetünkben itt és most is pontosan így van. A mindenség Léteztetője,
aki mindent áthat itt és most csak egy leheletnyi erőnek és igazságnak látszik.
Egy csipetnyi örömnek és boldogságnak. Egy igazán jó gondolatnak, egy halovány
jó érzésnyi bizsergésnek, megmagyarázhatatlan békének és nyugalomnak vagy egy
erőteljes sejtésnek, hogy az evangélium, az örömhír igaz és Isten nem lehet más
csak az, akit nekünk a Messiás Jézus hozott el, jelentett ki. Ameddig Mária a
Messiás Jézust a maga kicsinységében, gyengeségében, kiszolgáltatottságában,
reánk való utaltságában a vele való szerves azonosulásig, anyai lénye közepébe
fogadta be, ugyanakkor Heródes azért tesz meg mindent, hogy nem létezővé tegye
azt, aki egyedül Létező és őt is létezteti. Erős figyelmeztetéssel ébreszt
bennünket az Isten beszéde arról, hogy ez a gyertyaként pislákoló kicsi Messiás
egy sötét hideg világra érkezi, szeretettől meghidegült (Máté 24:12; Róm 1:29-32;
2Tim 3:1-5a; Júd 1:7-13) kőkemény szíven belül veti meg lábát, mint
nagypénteken a sziklasírba bepecsételt Jézus. Ez a boncmesterekre jellemző
távolságtartó érzéketlen és egyben csalárd szív (Jer 17:9-10) a maga, mindent
ízekre szedő, turkálva boncolgató hitetlen okoskodásával a gyenge Messiás
Jézust bármely pillanatban összeroppanthatja, mint abortuszkor a magzatot a
halált hozó célszerszám.
Befejezés
és buzdítás
Halljuk hát a Szent Lélek életre
hívó szavát:
-
„Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne
keményítsétek a ti szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés ama napján a
pusztában, ahol a ti atyáitok megpróbálással [δοκιμάζω
(dokimadzó) megpróbál kipróbál, megvizsgál, vizsgálat után jónak vagy rossznak
ítél] kísértének meg engem (…)” hanem „vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne
legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől
elszakadjon; hanem intsétek egymást minden napon, míg tart a ma, hogy egyikőtök
se keményíttessék meg a bűnnek csalárdsága által: Mert részeseivé lettünk
Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk.” Zsid
3:7-9; Zsid 3:12 – 14.
Szívleljük
meg a figyelmeztetést és ez legyen a könyörögve esedező imádságunk:
-
„Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg
szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat! És lásd meg, ha van-e
nálam a gonoszságnak valamilyen útja? és vezérelj engem az örökkévalóság
útján!” Zsolt 139:23-24.
Ne válasszuk tehát a Heródes
útját, válasszuk inkább a szívvel és szájjal, szemmel (Máté 2:2a), lábbal (Máté
2:2b), kézzel (Máté 2: 11) és értelemmel (Máté 2:12) egyaránt tanúságtevő bölcsekét,
az örökkévalóság útját. Minden akadályt leküzdve, - beleértve e nehéz szöveg
befogadásának akadályait is, szóval mindent legyőzve - jöjjünk Isten Igéjéhez
Jézushoz Krisztushoz, hogy találkozzunk vele és Ő megérintsen.
Urunk Jézus Krisztus, aki a
Vagyok nevén jelentetett ki magát nekünk is, számunkra Ő az egyetlen örök Létező,
és Ő megjelent nekünk, és lehetővé tette, hogy mi, te és én, találkozzunk Ő vele.
A találkozás ideje ez és nem a létezők racionális okfejtő levezetésének ideje. Nem
a Messiás által cselekvő Isten megpróbálásának az órája ez, hanem a Messiás
imádásának ideje, és nem is a titkok megfejtéséé[34], mert azt sohasem lehet, azok maguktól
bomlanak ki a hívőnek.
Ne legyünk hát engedetlenek a
mennyei látással szemben, hanem bízzunk meg Jézusban, hívjuk segítségül szent
Nevét és kövessük Őt, egyre jobban és jobban Ő hozzá vonzódjuk, mennyei
Urunkhoz és örökkévaló Királyunkhoz, hogy lássunk és higgyünk, halljunk és
értsünk, befogadjunk, valljunk és Ő vele egy testként (Ef 5:31-32) az örök üdvösségben
éljünk! Ámen.
[1]
SARTRE, JEAN-PAUL Az Undor (1938) La Nausée (Réz Pál ford) http://enciklopedia.fazekas.hu/memo/Jean-Paul_Sartre.htm
[2]
Adriana Georgescu: La început a fost sfărșitul 1951 și
Editura Humanitas, 1992 și Fundația Culturală Memoria, 1999. In the beginning was the end https://books.google.hu/books?id=nbccAQAAIAAJ&q=Sigaliev+egy+g%C3%A9niusz&dq=Sigaliev+egy+g%C3%A9niusz&hl=hu&sa=X&ved=0ahUKEwic64H44sXfAhUsAxAIHcmKBFMQ6wEILTAA
[4]
Jövő
[5]
Music Hall egy olyan típusú brit
színházi szórakoztatás,
amely 1850 körül, a korai viktoriánus
korszak idején volt népszerű, és amely
az I. világhábórút követően ért véget, amikor a műfajt átnevezték és a Variety
("Variety Acts and Turns of the Early 1930s".Times Higher
Education. 2014. Retrieved 27 April 2018.) nevet kapta.
[6] Nyilatkozta mindezt úgy,
metakommunikatívan alátámasztva mindvégig ott volt mindenki előtt egy hatalmas
fénykép ő róla (…).
[7]
Adriana Georgescu: La început a fost sfărșitul 1951 și Editura Humanitas, 1992
și Fundația Culturală Memoria, 1999. oldal 48.
[8]
FJODOR MIHÁJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ: Az ördögösök (Szabó Endre ford.) III. kötet
VIII. FEJEZET. Iván cárievics.
[9]
Hamvas Béla: Scientia sacra III. 2. rész A keresztyénség (1960-1964) Medió
kiadó 2015. oldal 325.
[10]
Uo. 326-327.
[11]
Uo. 327-328.
[12]
Uo. 329.
[13]
Hamvas Béla: Scientia sacra III. 2. rész A keresztyénség (1960-1964) Medió
kiadó 2015. oldal 329.
[14]
Bolyki János F. Ch. Baur-ra történő hivatkozása az „Igaz tanúvallomás”
Mommentár a János evangéliumához Osiris Budapest, 2001, oldal 24.
[15]
Atyám!
ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen amint én
akarom, hanem amint te. Máté 26:39.
[16]
Felrobbanó szupernova az NGC 4526 jelű galaxisban.
[17]
Lásd: Louis de Broglie (1892 - 1987), a Heisenberg féle határozatlansági elv és
Niels Bohr komplementaritás elve http://uni-obuda.hu/users/racz.ervin/DeBroglie_Heisenberg_Schrodinger_webre.pdf
[19] Az asztrológia
gondolatvezetése szerint a Jupter és Szaturnus együtt állása a nagy új király
születését és a régi kicsi király leköszönést jelzi. Ha 820 évenként ismétlődik
ez az együttállás a kos csillagképben, akkor ez azt jelenti, hogy i.e 814-ben
és előtte i.e. 1634-ben is zsidó messiás-királyoknak kellett volna születniük,
továbbá i.e. 6+820= ku. 826-ban is születnie kellett volna egy zsidó királynak
és 826+820=1646-ban egy másik zsidó királynak is meg kellett volna születnie.
Tudtunkkal ilyen nem történt, azóta pedig még a királyság intézményei is
eltűntek. 2466-ban elvileg lehetséges lenne az, hogy egy zsidó király
szülessen, de akkor Máté és mindenki más orbitálisat tévedett. Meg vagyok
győződve, hogy az ember Fia Jézus az Isten Messiása!
[20]
Hamvas Béla: Az ősök nagy csarnoka IV. Psychologia vera. Medio Kiadó 2013.
oldal 97.
[21]
Carl
Friedrich von Weizsäcker Született 1912.
június 28. Elhunyt 2007. április 28. (94
évesen) Söcking
Állampolgársága német
Gyermekei: Carl Christian von Weizsäcker; Ernst Ulrich
von Weizsäcker; Elisabeth Raiser; Heinrich Weizsäcker
Szülei: Ernst von Weizsäcker
Foglalkozása: fizikus, író, filozófus, egyetemi
oktató, magfizikus.
Iskolái: Göttingeni Egyetem
Kitüntetései: A művészetek és a tudományok érdemrendje
1989-ben Templeton-díj elismerésben részesült, a díj amolyan
vallási Nobel-díjként funkcionál. A Berlini Műszaki
Egyetem díszdoktora honorary doctor of the University of Aberdeen. Honorary
doctor of the Leipzig University a Bázeli Egyetem díszdoktora.
Max Planck-érem (1957), Frankfurti Goethe-díj (1958),
A német könyvszakma békedíja (1963), Erasmus-díj (1969), A Német Szövetségi
Köztársaság nagy érdemrendje csillaggal és vállszárnnyal (1973), Ernst Hellmut
Vits Award (1980), Sigmund Freud-díj (1988), Theodor Heuss-díj (1989) Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Carl Friedrich von
Weizsäcker témájú médiaállományokat.
Carl Friedrich von Weizsäcker (Kiel, 1912. június 28.
– Söcking am Starnberger See, 2007. április 28.) német atomfizikus, filozófus.
[22]
Hamvas Béla: Scientia sacra III. 2. rész A keresztyénség (1960-1964) Medió
kiadó 2015. oldal 322.
[23]
Visky Ferenc: Nagyobb van itt Koinónia Clui-Napoca 2018. oldal, 635.
[24] Van érzéki test, és van
lelki test is. Így is van megírva: Lőn az első ember, Ádám, élő lélekké; az
utolsó Ádám megelevenítő szellemmé. De nem a lelki az első, hanem az érzéki,
azután a lelki. Az első ember földből való, földi; a második ember, az Úr,
mennyből való. Amilyen ama földi, olyanok a földiek is; és amilyen ama mennyei,
olyanok a mennyeiek is. És amiképpen hordtuk a földinek ábrázatját, hordani
fogjuk a mennyeinek ábrázatját is. 1Kor 15:44-49.
[25] Nem minden test azon egy
test, hanem más az embereknek teste, más a barmoknak teste, más a halaké, más a
madaraké. És vannak mennyei testek és földi testek; de más a mennyeiek
dicsősége, más a földieké. Más a napnak dicsősége és más a holdnak dicsősége és
más a csillagok dicsősége; mert csillag a csillagtól különbözik dicsőségre
nézve. 1Kor 15:39-41
[26]
Visky Ferenc: Nagyobb van itt Koinónia Clui-Napoca 2018. oldal, 635.
[27]
A Babilon Jeruzsálem kereskedelmi karavánút állítólag 2300 km. 1 mérföld = 1609m.
[28]
Jel 21:5.
[29] Ki a hazug, ha nem az,
aki tagadja hogy a Jézus a Krisztus? Ez az antikrisztus, aki tagadja az Atyát
és a Fiút. Senkiben nincs meg az Atya, aki tagadja a Fiút. Aki vallást tesz a
Fiúról, abban az Atya is megvan. 1Ján 2:22-23.
[30] És imádák a sárkányt, aki
a hatalmat adta a fenevadnak; és imádák a fenevadat, ezt mondván: Kicsoda
hasonló e fenevadhoz? kicsoda viaskodhatik ő vele? És adaték neki nagy
dolgoknak és káromlásoknak szóló szája; és adaték neki hatalom, hogy
cselekedjék negyvenkét hónapig. Megnyitá azért az ő száját Isten ellen való káromlásra,
hogy szidalmazza az ő nevét és az ő sátorát, és azokat, akik a mennyben laknak.
Az is adaték neki, hogy a szentek ellen hadakozzék, és őket legyőzze; és adaték
neki hatalom minden nemzetségen, nyelven és népen. Annak okáért imádják őt a
földnek minden lakosai, akiknek neve nincs beírva az életnek könyvébe, amely a
Bárányé, aki megöletett, e világ alapítása óta. Ha van füle valakinek, hallja!
Jel 13:4-9
[31] És lőn az égben
viaskodás: Mihály és az ő angyalai viaskodnak vala a sárkánnyal; és a sárkány
is viaskodik vala és az ő angyalai; De nem vehetének diadalmat, és az ő helyük
sem találtaték többé a mennyben. És vetteték a nagy sárkány, ama régi kígyó,
aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét
elhiteti, vetteték a földre, és az ő angyalai [is] ő vele levettetének. És
hallék nagy szózatot az égben, amely ezt mondja vala: Most lett meg az üdvösség
és az erő, és a mi Istenünknek országa, és az ő Krisztusának hatalma; mert a mi
atyánkfiainak vádolója levettetett, ki vádolja vala őket éjjel és nappal a mi
Istenünk előtt. És ők legyőzték azt a Bárány véréért, és az ő
bizonyságtételüknek beszédéért; és az ő életüket nem kímélték mind halálig. Jel
12:7-11
[32]
Mert mindaz, ami az Istentől született, legyőzi a világot; és az a győzedelem,
amely legyőzte a világot, a mi hitünk. Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az,
aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?! 1Ján 5:4-5
[33]
Grüll Tibor In. Hetek 2002. 02. 01.
(VI/5) http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/200202/a_titokzatos_herodes_kor
[34]
1. Az Úr csodásan működik, De útja rejtve van, Tenger takarja lábnyomát, Szelek
szárnyán suhan. Mint titkos bánya mélyiben, Formálja terveit, De biztos kézzel
hozza föl, Mi most még rejtve itt.
2. Bölcs terveit megérleli, Rügyet fakaszt az ág.
Bimbója bár igénytelen, Pompás lesz a virág. Ki kétkedőn kutatja őt, Annak
választ nem ád, De a hívő előtt az Úr Megfejti önmagát.
3. Ne félj tehát, kicsiny csapat, Ha rád felleg borul:
Kegyelmet rejt, s belőle majd Áldás esője hull. Bízzál az Úrban, rólad ő Meg
nem feledkezik, Sorsod sötétlő árnya közt Szent arca rejtezik. In. Evangélikus
énekeskönyv 328 éneke. https://enekeskonyv.lutheran.hu/enek328.htm