Alapige: Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, az
irgalmasságnak atyja és minden vigasztalásnak Istene; Aki megvigasztal minket
minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba
[esteket] azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket. Mert amint
bőséggel kijutott nekünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi
vigasztalásunk is Krisztus által. De akár nyomorgattatunk, a ti
vigasztalástokért és üdvösségetekért [van az], mely hathatós ugyanazon
szenvedések elviselésére, amelyeket mi is szenvedünk; akár megvigasztaltatunk a
ti vigasztalástokért és üdvösségetekért [van az]. És a mi reménységünk erős
felőletek. 2Kor 1: 3 – 4
Bibliaolvasás:
Dániel 3: 1- 29
Igehirdető: Faust Gyula
Ebben a két
újszövetségi igében ötször fordul elő ez a szó, hogy vigasztalás.
·
A mi Urunk Jézus Krisztusnak
Atyja, aki a mi Atyánk is; minden vigasztalásnak Istene.
·
Ő az, aki minden nyomorúságunkban megvigasztal.
·
Ezt követően, a megvigasztalásával
bennünket is vigasztalókká tesz.
·
Olyan vigasztalók leszünk, akik bármely
nyomorúságban lévőket meg tudunk vigasztalni.
·
Azzal a vigasztalással,
amellyel az Isten vigasztal minket.
Halljuk! Az Isten vigasztal minket. Ezt azt
jelenti, hogy mennyei Atyánk nem szűnik meg Vígaszalónk lenni, Ő mindig
vígasztal! Pál, amikor mindezt megírja a Korinthusbelieknek egy
rettenetes megpróbáltatáson van túl. Ezt így olvassuk:
„Mert nem akarjuk, hogy ne tudjatok atyámfiai
a mi nyomorúságunk felől, amely Ázsiában esett rajtunk, hogy felette igen,
erőnk felett megterheltettünk, úgy hogy életünk felől is kétségben valánk: Sőt
magunk is halálra szántuk magunkat, hogy ne bizakodnánk mi magunkban, hanem
Istenben, aki feltámasztja a holtakat: Aki ilyen nagy halálból megszabadított
és szabadít minket: akiben reménykedünk, hogy ezután is meg fog szabadítani;
Velünk együtt munkálkodván ti is az értünk való könyörgésben, hogy a sokak
által nekünk adatott kegyelmi ajándék sokak által háláltassék meg mi értünk.”[1]
Mit mond Pál? Akkor
és csakis akkor töltötte be őt az Isten minden értelmet felülmúló békessége és
vigasztalása, amikor az őt, őket szorongató nyomorúságban már az életükről is
lemondtak. Letették lelküket Krisztus Urunk kezébe és már nem érdekelte őket,
hogy jön a szabadítás vagy sem. Istennek békessége fölszabadította őket a
kínhalál vállalására, és amikor így voltak készen, Isten úgy döntött, hogy
megszabadítja és visszaadja őket a gyülekezetnek.
Pontosan ezt élte
át Dániel is három barátjával együtt ott Babilonban. Ezt mondták az őket
fenyegető királynak. Ha Isten, aki meg tud szabadítani kezedből, ha úgy döntene
is, hogy nem szabadít meg, akkor sem borulunk le a nagy állókép előtt. Így
mentek a tüzes kemencébe. Ott várt rájuk az Úr! A hittel vállalt
engedelmességben előttük járt és várt rájuk! Ilyen az Isten vigasztalása!
Pál azt is mondja,
hogy Isten megváltott és újszövetségi népének a sorsában nem történik semmi
véletlenül, az Isten akaratán kívül. Az igében ezt így olvassuk:
„Mert amint
bőséggel kijutott nekünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi
vigasztalásunk is Krisztus által. De akár nyomorgattatunk, a ti
vigasztalástokért és üdvösségetekért [van az], mely hathatós ugyanazon
szenvedések elviselésére, amelyeket mi is szenvedünk; akár megvigasztaltatunk a
ti vigasztalástokért és üdvösségetekért [van az].
Két dolgot jelent ki
itt. Az egyik, hogy szenvedéseink Krisztus szenvedéseinek része! A második,
hogy kinek-kinek a szenvedése azért van, hogy a kapott vigasztalásból az egész
közösség, az egész egyetemes egyház részesüljön! Ez a vigasztalás nem ember
műve! Szentlélekisten tesz bennünket egymás vigasztalóivá.
Sokan és sokféleképpen
kérdezik, hogy miért nekem kell így szenvednem? Mit követtem el? Miért büntet
az Isten? Nos Isten se nem büntet, se nem gyötör senkit, hanem ahogy hallottuk,
Ő szüntelenül vigasztal. Bármi történik, Mindenható Urunk velünk van. Láttuk,
hogy különösen akkor van velünk, amikor hittel elfogadjuk, hogy ha meg kell is
halnunk, akkor is csak Krisztusnak engedelmeskedünk. Akkor Isten eldönti, hogy
megszabadít és megvigasztal, vagy megvigasztal, és vértanúként magához ölel.
Bárhogyan dönt is, Ő vigasztal!
Krisztus meg akar
tanítani arra, hogy gyülekezetként és keresztyén hívőként való szenvedéseink a
Krisztus Jézus szenvedései. Isten üdvözítő bölcsessége volt az, hogy Krisztus
beemelt a saját szenvedéseibe bennünket. Bőséggel kijutott nekünk a Krisztus
szenvedéseiből, - mondja Pál. Nincs senki az egyházban, aki ne kapott volna
részt a Krisztus szenvedéseiből! Nem részesülhetünk Krisztus feltámadásából,
csak akkor, ha előbb részesültünk a szenvedéseiből. Szenvedés és halál,
vigasztalás és feltámadás számunkra egy csomagban van! Nem mi választottuk ezt,
Atyánk üdvözítő bölcsessége rendelkezett így!
Adjuk oda tehát
önmagunkat mennyei Atyánknak, hogy Ő tegyen bennünket egymás vigasztalóivá,
mert „akár
nyomorgattatunk, a ti vigasztalástokért és üdvösségetekért [van az], mely
hathatós ugyanazon szenvedések elviselésére, amelyeket mi is szenvedünk; akár
megvigasztaltatunk a ti vigasztalástokért és üdvösségetekért [van az].”
Római katolikus
sorstársaink olyan szépen fogalmazzák meg az életüket ért próbákat,
szenvedéseket. Ezt mondják: Felajánljuk az Úrnak! Szenvedő önmagukat adják oda
Krisztusnak. Ez azt jelenti, hogy „itt vagyok, rendelkezz velem jóban és
rosszban! Tanuljuk hát meg, hogy a bennünket ért szenvedések, nem a mi
szenvedésünk, nem a saját tulajdonunk, hanem az Úré. Miért csavarjuk magunkra a
szenvedéseinket, mint a feltámasztott Lázár történetében a halottra a
gyolcstekercset? Jézus akkor is azt parancsolta, hogy oldozzátok el őt, és
Jézus most is ezt parancsolja, ne csavard magadra szenvedésed halotti leplét, add
nekem, - mondja az Úr, - engedd, hogy leoldozzam rólad! Azt is megmondja, hogy
hol oldozza le rólunk az Úr a szenvedéseinket. Egyfelől azt mondja, hogy minden
az egymás megvigasztalása céljából van, másfelől pedig így folytatja:
Velünk együtt
munkálkodván ti is az értünk való könyörgésben, hogy a sokak által nekünk
adatott kegyelmi ajándék sokak által háláltassék meg mi értünk.”[2]
A gyülekezetben Isten
minden munkájáért a könyörgésekben és hálaadásokban együttműködés van. A
megvigasztalás ebben az együttműködésben lesz hathatós gyógyító erő! Ezt
megismerve, jöjjetek, adjunk hálát Istennek, minden szabadításáért és
vigasztalásáért: Könyörögjünk! Ámen.
